Volt egyszer egy iskola...

A november 11-én megjelenő könyv címlapja

Részlet a bevezetőből:

Ki olvas manapság krónikát? Ki szereti lapozgatni az elsárgult, poros, moly– és egérrágta lapokat? Van még, akit megérintenek a szigorú, tömött sorokba rendezett, tollszárral írt betű–remekek, mik ízes, régies szófordulatokkal regélnek hajdani emberekről, sorsokról, harcokról? Tenni akaró, tudós papokról, erélyes tanárurakról, „szigorúan nyájas és nyájasan szigorú” tanítónőkről mesélnek, kiknek harcai, vágyai, vívódásai mára történelemmé dermedtek. Mégis élnek ők — bennünk, a tanítványok tanítványaiban.
Aki krónikát olvas, megismeri a múltat. A segítségével, talán megérti a jelent. Ha meghallja a múlt hangjait, megsejtheti a jövőt is... Ha valaki igazán kitartó, végül magára ismer, mert felismeri az ősök igazságát: „Az iskoláról jegyzőkönyv fog vezettetni, az érdemesek örök emlékűl beiratnak”. Csendesen, tisztán zengnek ezek a szavak az idők távolából. Szelíden súgják: élni kell és tenni a közösségért, gyermekeinkért, a szebb és boldogabb jövőért. Tanítani, taníttatni kell, s tűzbe, múltba, hagyományba mártott tollal írni az Élet könyvébe, örök emlékül az utánunk jövőknek...
A Krónika lapjaira írt „érdemesek”, nem csak az érdeklődő olvasók fürkésző tekintetétől, s termékeny képzeletétől elevenednek meg. Bár ők maguk ódon temetők horpadt sírjainak rögévé nemesültek, de szellemük, tanításuk és erkölcsük még ma is él: a késői utódokban, bennünk — a „gútai nemzetben”.
A kezdetekről nehéz biztosat állítani, az 1715 előtti időkről ugyanis nincs hitelt érdemlő feljegyzés a gútai iskolaügyről. Az ekkori „nagy tűzvész” mindent elemésztett, a gútai anyakönyvek is csak ettől az évtől maradtak meg. Bár Molitorisz Géza szerint „ebben a népes községben a legrégebb idők óta létezik iskola”, az első feljegyzések, melyek ezt a területet is érintik, csak 1754-ből származnak. 1780-ban már iskolamester tanít Gútán, télen 30, nyáron 60 gyereket. (Valószínűleg a mai is létező Mester utca elnevezése erre vezethető vissza)...

Részlet az epilógusból:

A Gútai Római Katolikus Leányiskola utolsó éveiről alig maradtak ránk írásos emlékek. Az iktatókönyv rövid, tényszerű bejegyzései azonban így is pontosan kirajzolják a világháború utolsó éveit. 1944. november 13-ig többé–kevésbé működik az iskola, talán csak az igazolatlanul mulasztó diákok száma nagyobb a szokásosnál. Ezt követően viszont felgyorsulnak az események. Mintha egy némafilm karcos, fekete–fehér kockái peregnének előttünk, mikor a bejegyzéseket olvassuk:
1944. november 25. – az iskola kórházzá alakítása, ahol a tanítónők az önkéntes ápolónők;
1945. február 5. – tisztviselők önkéntes eltávozása
1945. február 7. – a vallási és közoktatási tárca körébe tartozó alkalmazottaknak a Német Birodalom területére való ideiglenes áttelepülése; menekült tanítók és altisztek beosztása...
Ezek még a Királyi Tanfelügyelőség körlevelei voltak — és természetesen magyar nyelven íródtak. Mivel Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya és a szövetséges nagyhatalmak Moszkvában, 1945. január 20-án aláírták a fegyverszüneti egyezményt, mely az 1937. december 31-i határok visszaállítására és az 1938 után elfoglalt területek átadására kötelezte Magyarországot, az utolsó intézkedések már ennek ismeretében valósultak meg. Fő cél a károk enyhítése és a menekülés lehetőségeinek megteremtése volt. A Leányiskola tanítónői mégis Gútán maradtak. Tanítani, építeni, támaszt nyújtani, példát mutatni.
Az ezt követő események már az április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram szellemének megfelelően zajlottak. A komáromi tanfelügyelőség (ekkor Teleky Miklós az iskolafelügyelő), a 15/1945. számú, április 18-án kelt körlevelében az iskolák mielőbbi rendbehozatalát és a tanítás megszervezését és haladéktalan megkezdését adta feladatul. A tananyag szempontjából a következő irányelveket határozta meg: „A tanitás menetére nézve egyelőre részletes utasitást ne várjanak a tantestületek, hanem igyekezzenek a kartársak az általuk jól ismert hiányokat pótolni. Főképpen a reáltantárgyakban igyekezzenek intenziv munkát kifejteni s a gyermekek előképzettségében az alaphiányokat pótolni legalább annyira, hogy a továbbhaladásra nézve kiinduló alapot nyerjenek. Minden tanár és tanitótestület lelkiismeretére bizom azt, hogy mely tárgyakat és abból milyen tananyagrészt tart fontosnak. A szlovák nyelv tanitása heti 3 órában a II. elemi osztálytól kezdve felfelé kötelező. (...) Történelem, földrajz, vagy más humántárgyakban előforduló politikai vonatkozások elhagyandók. (...) A diáksapka, vagy egyenruha viselése beszüntetendő.”
Az iskola (utolsó) igazgatónőjének, Vöröss Jánosné Tánczos Júliának az április 27-én küldött válaszleveléből, jelentéséből kiderül, hogy a „leányiskola épületének rendbehozatalával egyelőre számitani nem lehet.” A tanítást a községi polgári iskola és a községi népiskola épületében szervezték meg, az áldatlan körülmények ellenére sikerrel. „Az 1944/45. tanévben a beirt tanulók száma a következő: I/a. oszt. 54 tanuló, I/b. oszt. 58 tanuló, II. oszt. 58 tanuló, III. oszt. 62 tanuló, IV. oszt. 67 tanuló, és VI. oszt. 47 tanuló.” Fontosnak tarja, hogy megjegyezze: „A gutai róm. kat. leány népiskola tanerői mind a helyükön vannak”...

A bevezető és az epilógus  között van maga a könyv, mely a gútai iskolaügy történetét tartalmazza 1730-tól 1950-ig... Megtekinthető benne a gútai iskolamesterre utaló legelső latin nyelvű hivatkozás, láthatóvá válnak a tanítás fejlesztéséért vívott harcok, elolvasható az 1920 utáni tanfelügyelői utasítás, melyben a cenzúrázás részletei vannak leírva; megtekinthető a csehszlovák himnusz hivatalos magyar szövege, valamint megtudható, miért ünnep november 7-e Gútán... Elolvasható az is, mit tanultak hajdanán az elemi iskolában, miket hajtogattak, horgoltak, milyen verseket és énekeket daloltak nagy- és dédszüleink. S mindez a könyv CD-mellékletén meg is hallgatható!

Mindez miért? Hogy "a gutai római katolikus népiskola tanerői" az őket megillető helyükre kerüljenek: a késői utódok emlékezetébe és szívébe!

Fontos közlemény: a könyv a gútai polgárok és Gúta Város Önkormányzata támogatásával készült. A kiadvány minden közreműködője a város iránti szeretetből, teljesen ingyenesen végezte gyűjtő, szerkesztő és alkotó munkáját, hogy mindannyian gazdagodjunk általa. A eladásából származó bevételek a Palkovich Viktor Társulat tevékenységére és a következő kiadvány megjelentetésére lesznek fordítva.

Égi patrónusunk ünnepén...

A MARIANUM épülete az 1930-as évek végén

 Főtisztelendő püspöki helynök úr, tisztelt hölgyek és urak, kedves vendégeink, drága Marianumosok!

Intézményünk, a MARIANUM Egyházi Iskolaközpont patrónusának, Nagyasszonyunknak, égi édesanyánknak ünnepén szeretettel köszöntöm Önöket. Ünnepelni jöttünk ma össze — és emlékezni. Olyan korok embereinek példájára tekinteni, akik felül tudtak emelkedni a kilátástalanságon és bizalommal tekintettek a történelem istenére.

Mekkora hit kellett őseinknek, hogy az 1920-ban felszabdalt hazából kizárva nem az összeomlást, az önfeladást választották, hanem az Istenbe vetett bizalmat, az összefogást, az építést. Ennek gyümölcse a Marianum Kisszeminárium és Internátus is, mely 1929-ben nyitotta meg kapuit. A maga nemében egyedülálló intézmény célja a magyar ajkú papok és a felvidéki keresztény értelmiség kinevelése volt. A régi iratokból, évkönyvekből és a visszaemlékezésekből kitűnik, hogy teljesítette amiért létrejött, a felvidéki magyarságnak a véréből való papot, tanítót és értelmiségit nevelt. Egyre többet és többet. Szükségessé vált az épületet bővítése, beépítették a tetőteret is, s ekkor, 1935-ben volt az, mikor elhelyezték rajta a keresztet és a feliratot is. Miért is? Talán az evangéliumi gondolatot követték: „Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van.” 1935-től maga az épület is hirdette azt az értékrendet, örömhírt és világosságot, amely hitünk szerint megtart és felemel egyént és közösséget egyaránt.

Aztán kitört a háború. Éhség és szegénység lett, az alagsorban sebkötözőt rendeztek be, harctéri szolgálatra hívták az igazgatót is, de a nevelés továbbra is zökkenőmentesen folyt. Néha csak fél liter tej és jegyért kapott kenyérdarab jutott, de a kereszt tövében becsülettel helytállt mindenki.

Aztán valami megváltozott. Kiáradt a pokol. Közeledett a front, s közben 1945. februárjában Szlovákia Kommunista pártja kassai munkaértekezletén egy bizonyos Gustáv Husák, a párt ügyvezető elnöke beszámolójában kifejti, hogy mivel a magyar lakosság 1938 őszén üdvözölte a visszacsatolást Magyarországhoz, ezért most bűnhődnie kell: „A magyaroknak tudomásul kell venniük, hogy semmiféle terület nem kerül vissza Magyarországhoz és ilyen kérdésről senkivel sem fogunk tárgyalni. A szlovák paraszt és munkás, akit a magyarok kiűztek erről a gazdag vidékről és századokon keresztül az északi vidékekre üldöztek, újból megkapja ezt az ősi szlovák területet…”

Néhány nappal később, a Szlovák Nemzeti Tanács Oktatási és Népművelési Megbízotti Hivatala kiad egy körlevelet „a tanulók beíratásáról és a nemzeti iskolák megszervezéséről a Magyarországtól visszacsatolt területen. A körlevél felszólítja a tanfelügyelőket, hogy a visszacsatolt területek összes iskolájában azonnal függesszék fel az oktatást, majd gondoskodjanak a tanulók új beíratásáról előbb a szlovák, ennek lezárása után pedig a magyar tanítási nyelvű iskolába. „Ez a beíratás a következő demokratikus elv alapján történjék: szlovák gyermekeket szlovák iskolába, magyar gyermeket magyar iskolába. A nemzetiség megállapításánál azonban a magyarosítás következtében nem csupán a gyermek nyelve a meghatározó. Sok szlovák származású gyermeket az iskola oly mértékben elmagyarosított, hogy részben vagy egyáltalán nem bírják a szlovák nyelvet. A szlovák népen elkövetett jogtalanságok helyrehozása érdekében ezeket a gyermekeket vissza kell téríteni a szlovák iskolába.”

A visszacsatolt területek pedagógusait át kell helyezni a járások szlovák lakosságú részébe, a magyar iskolák igazgatóivá pedig vagy „demokratikusan gondolkodó” magyar vagy a magyar nyelvet bíró szlovák nemzetiségű pedagógust kell kinevezni.

1945. március 30.-án a Vörös Hadsereg egységei elfoglalják Komáromot. Ekkor történt az is, hogy a Marianum építését is támogató politikusunk, Esterházy János gróf, a szlovákiai Magyar Párt elnöke a következő szavakkal utasítja vissza Lujza nővére előtt a számra felkínált menekülési lehetőséget az orosz csapatok elől: „Ami engem illet, én nem hagyom el az országot. (...) túlságosan mély gyökereim vannak szülőföldemben ahhoz, hogy el bírnám hagyni!” Vértanú politikusunk szavai ma is aktuálisak.

A következő hetek és hónapok tragikus eseményeit igazából még ma sem dolgoztuk fel, árnyként vetül a jelenre is: a kassai kormányprogram „a nemzet árulóit és a nép ellenségeit”, köztük a magyarokat és a németeket is, megfosztja választójogától, a magyar és német kisebbség egészét háborús bűnösnek nyilvánítja és megfosztja csehszlovák állampolgárságától, sokakat kiutasítanak az országból is. Nemzeti Földalapot hoznak létre, amely átveszi a németek és magyarok elkobzott földjeit, épületeit, vagyonát. Bezárták a cseh és a szlovák városokban az összes német és magyar iskolát, s ekkor szűnik meg a nagy hírű komáromi bencés gimnázium is.

1945. május 4.-én a nyitrai székhelyű nyugat-szlovákiai területi katonai parancsnokság arra utasítja a dél-szlovákiai járási nemzeti bizottságokat, hogy a magyarokat és németeket „vallási, politikai vagy faji hovatartozásra való tekintet nélkül kényszerítsék arra, hogy 24 órán belül hagyják el az ország területét. A kitelepítések, kitoloncolások, a reszlovakizáció és a munkatáborok időszaka volt ez. A Marianumban nevelkedő kispapokról az utolsó csoportkép 1946-ból maradt ránk. Valószínűleg ezt követően államosítják az épületet és minden berendezését, az óriási udvart, a kertet.

1950-ben kezdődik az ún. K-akció, vagyis a szerzetesrendek felszámolása: a népi milícia és a rendőrség egységei az éjszaka folyamán rátörnek a férfi rendházakra, s a szerzeteseket internálótáborokba deportálják, majd a rajtaütéseket május 3-4-én megismétlik. A két akció során Szlovákia 75 rendházából több mint ezer szerzetest hurcolnak el, többségüket Bacsfára, Podolinba és Garamszentbenedekre internálják.

A háborúnak, a szerzetespapok és nővérek internálásának és a kitelepítéseknek köszönhetően tanítóhiány keletkezett, ezért 1950. július 10.-én az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal 317 személy részvételével hathetes tanítóképző tanfolyamot indít Pozsonyban a tanítói érettségivel nem rendelkező munkás-és parasztszármazású ifjak részére, akik szeptembertől munkába is álltak, s nem egyszer igazgatói széket is kaptak.

Ugyanebben az évben a rendőrség és a népi milícia egységei az ún. R-akció keretében az apácákat hurcolják el, s gyűjtőtáborokba internálják.

1950. szeptember 1. mégis nevezetes dátum. Megnyílnak Szlovákiában az első magyar tannyelvű óvodák és iskolák. Ekkor nyitja meg kapuit Komáromban a magyar tannyelvű gimnázium is, melynek néhány pedagógusa és a gimnázium és az tanító- és óvónőképző távolabbról érkező diákjai is a Marianumban kapnak szállást.

A kort jellemzi az is, hogy abban az időben a CSEMADOK is legfontosabb feladataként a magyar burzsoá nacionalizmus elleni harcot jelöli meg: „Kérlelhetetlen harcot folytatunk a burzsoá nacionalista ideológia minden megnyilvánulása ellen a csehszlovákiai magyar dolgozók között. Nem engedjük meg, hogy a magyar burzsoá nacionalisták megbontsák hazánk magyar dolgozóinak a cseh, szlovák és Csehszlovákia többi nemzetiségeihez fűződő barátságát és népünk egységét.”

Ekkor, valószínűleg 1952-ben történt, hogy a Marianumban elszállásolt diákok egy csoportja lefűrészelte a keresztet, kidobta a szenteltvíztartókat, s leverte a bejárat fölötti címerpajzsról a feszületet is...

Van, akit elvakít a düh és a félelem, s van, aki megijed a világosságtól is. Ne rájuk emlékezzünk ma! Azok emlékét őrizzük, akik ezekben a sötét időkben is megőrizték az értelem és a hit lángocskáját, s tovább merték azt adni tanítványaiknak, gyermekeiknek. Emlékezzünk a nagy pedagógusokra, fogyatkozó nemzetünk tiszta szívű napszámosaira, akik a kereszt jele alatt egyenes gerinccel, tiszta jellemmel, alázattal és nagy tudással szolgálták Istent, hazát és a tudományt. Komárom és a Felvidék nagy hírű tanáregyéniségei ők, akik a tudományokon kívül emberségre, magyarságra, Isten szeretetére is tanítottak, tanítanak. Nevük ma is fogalom, életük követendő példa. Legyünk mi is olyanok, mint ők. Sokukat ismerhettük is. Itt éltek, s itt élnek köztünk ma is. Bartal Károly Tamás nyugalmazott jászóvári premontrei apát, Mons. Koller Gyula, a Remény c. újság alapító főszerkesztője vagy mindannyiunk Burian Laci bácsija, a deportált magyarokkal önként sorsközösséget vállaló atya az utolsók a Marianum Kisszeminárium növendékei közül, akik Isten szeretetét az életükkel közvetítik mindmáig. De említhetnénk az örökké szelíd Farnbauer tanár urat, az Oláh testvéreket, Imrét és Györgyöt, szeretett kollégánkat, s Oláhné Domonkos Ica nénit, akik a matematikáról és a magyarságról beszéltek, s közben hogy-hogy nem mégis Istenről szóltak... Sok derék ember tartotta fontosnak a szellem világosságát tovább adni, a mai napon ünnepelt Máriához hasonlóan igent mondani az isteni kegyelemre vállalva azt is, hogy az a kereszt fájdalmát is hordozhatja. Rájuk emlékezzünk ma!

Tanított itt, e falak között egy szigorú, elveihez és Istenhez a végsőkig ragaszkodó gimnáziumi tornatanár is. Nem akárki volt, a nevéhez fűződik a talajon ugrott nyújtott testű hátraszaltó világelsősége. Tizennégyszeres magyar válogatott. 1935-ben a Budapesten rendezett Főiskolai Világbajnokságon csapatban és gyűrűn világbajnok lett. Az 1936-os berlini olimpián a magyar tornaválogatottal hatodik helyezést ért el. Az 50-es évek elején többször megakadályozta, hogy lekerüljön a kereszt a Marianum tetejéről, s kikopjon a magyarság a diákok lelkéből. Akkoriban is ez hősi tett volt, ami miatt elüldözték Komáromból, meghurcolták őt és családját is. Végül mint egyszerű fizikai munkás került Szepsibe, ahol később nyugdíjazásáig a magyar tannyelvű gimnázium tanára volt. Emlékezzünk most Sarlós József tanár úrra is, kinek unokája a mai Marianum pedagógusainak sorát erősíti.

Kedves hölgyek és urak! Az emberben él a vágy, hogy ami elromlott, azt helyre kell állítni. A mai korszellem mégsem ezt diktálja. Ami elromlott, azt ki kell dobni, meg kell szabadulni tőle, kell venni egy másikat... – mondják. Én nem ebben hiszek. Az az én meggyőződésem, hogy vannak örök értékek, szikla szilárdságú elvek, biztos pontok ebben a csodálatos világban, melyekhez ragaszkodnunk kell. Ezeket a kincseket időről-időre balgán és vakon megtiporják, elpusztítják s valami csoda folytán azok mégis túlélnek mindent, fel-fel villannak a lét szürke porában és utat mutatnak, mert időtlenek mint az Út, biztosak mint az Igazság, s legyőzhetetlenek mint az Élet.

Mire a kereszt és a felirat? Sokunknak talán arra, hogy tudjuk, ott magasodik a fejünk felett még akkor is, ha nem látjuk, ha sötét van, ha viharos az ég vagy bánat fodrozza a lelkünket. Állandóan figyelmeztet arra, hogy mekkorát kell nőnünk az Isten felé, — bizony, éppen egy keresztnyit. S végül üzen az utcán haladónak is, hogy a hit és erkölcs 2000 éve változatlan példája bizony békésen meg tud férni a 21. századi tudással, elvárásokkal, célokkal. A díszlet változik csak, az ember nem.

Tisztelt hölgyek és urak! Végezetül köszönetet szeretnék még mondani Komárom város oktatási és kulturális bizottságának és önkormányzatának is, hogy anyagilag is támogatták a Marianum régi szimbólumainak helyreállítását és elhelyezését. Köszönet Madarász Ignácnak és Kürti Péternek, akik az eredeti stílus és méretek alapján időtálló fémbe foglalták a keresztet és a feliratot! Isten fizesse meg nekik áldozatos munkájukat!

Befejezésül engedjék meg, hogy felolvassam a Marianum egykori igazgatójának, Bárány Anzelm atyának a szavait 1935-ből, amelyek mintha a mai diákokhoz és talán a felnőttekhez is szólnának: „Kedves magyar Testvéreink! Benneteket a Gondviselés abba az intézetbe helyezett, amelyet nagy fáradozással és áldozatokkal építettek fel azok, akik a szlovákiai katolikus magyarság jövőjét szívükön hordozzák. Becsüljétek meg tehát azt az iskolát, amely a ti javatokat és jövőtöket — amely egyúttal a magyar jövő is — szolgálja. Javítsátok ki a becsúszott hibákat, őrizzétek meg az intézet jó szellemét és jó hírét, hogy a Marianum nevét nemcsak a szlovákiai, hanem az egész katolikus magyarság is szégyenkezés nélkül, sőt örömmel és szeretettel emlegethesse!”

Hölgyek és urak, kedves diákok! Javítsuk hát ki a becsúszott hibákat, s közös erővel építsük szüntelen testünk, szellemünk és lelkünk harmóniáját, s hitünk, magyarságunk és felvidéki magyar közösségünk szebb jövőjét, és Isten országát!

Boldogságos szűz anyánk, mennyei pártfogónk és patrónusunk segítsen minket ebbéli törekvésünkben!

(Elhangzott a komáromi MARIANUM Egyházi Iskolaközpont 2012. szeptember 12-i ünnepségén)

Mester utcai séta

A napokban a kezembe akadt nagyapám gyerekkori osztályképe. Majdnem bélyegnagyságú megsárgult kép, rajta nyolcvan elálló fülű, gömbölyű fejű, mezítlábas gyerek szépen sorokba rendezve, az első sor közepén pedig a tanító bácsi, akit nemes egyszerűséggel és nagy tisztelettel csak Mesternek neveztek. Meg is érdemelte a megbecsülést, hiszen igen tetemes létszámú osztályban tanított egyszerre több évfolyamot is. Nemcsak írni és olvasni, de bevezette őket a számok világába, a történelem eseményeibe, a mindennapi élet rejtelmeibe, a hit és erkölcs kérdéseibe, hogy fegyelmezett, dolgos, okos és tisztelettudó felnőttekké váljanak.  Csaknem száz éve így nézett ki egy elemi iskolai osztály szülővárosomban, Gútán és gondolom másutt is.
Aztán történt egy s más. Trianon. Világháború. Konfiskálás. Államosítás. Benesi dekrétumok. Kitelepítések. Betelepítés. Reszlovakizáció. Pártpolitika. Ötéves tervek. Szocialista internacionalizmus. Titkosrendőrség. A déli színmagyar községek mellett szlovák települések is kialakultak. Emeletes házak épültek. Új utcasorok nyíltak. Megváltozott a községek arculata. Még a nevük is. Maga a történelem is megváltozott. És talán az emberek is kissé. A nemzetből háborús bűnös, a nemzetiségből kisebbség lett a saját hazájában.
Ma a szlovákiai magyar pedagógusok munkaköre már nem csak abból áll, hogy a fiatalságot vezetgesse a tanítás, tanulás, nevelés és a példamutatás eszközeivel, hanem az is, hogy BEVEZESSE a magyar iskolába a magyar fiatalokat. A szlovák politika mai mesterei ugyanis mogyorófa pálcájukat sűrűn suhogtatva az ijedősebb nebulókat gyakran a saját iskoláikba terelgetik. Van, aki félelemből választ a gyermekének szlovák iskolát, más a könnyebb érvényesülés reményében, tudatlanságból vagy közönyből. Sok a vegyes házasság is.
Mi kell hozzá, hogy a demográfiai mutatók ellenére a nemzetiségi aránynak megfelelően megteljenek a felvidéki magyar iskolapadok? Apró gesztusok, személyes megkeresés, figyelemfelkeltés, beiratkozási program, ösztöndíjak, reklámok és sok-sok munka. Biztos vagyok benne, hogy az iskoláink nemcsak felveszik a versenyt a többségi nemzet oktatási intézményeivel, hanem többletet is adnak. Tudást, nagyobb lehetőségeket, öntudatot és szívet. Van azonban, amikor ez sem elég. Nagy falvakban is mind gyakoribb probléma a gyermekvállalási kedv lanyhulása. Ha nem születik gyerek, akkor a diáklétszám alapján támogatott iskola nem tudja fenntartani magát és idővel megszűnik. Akárcsak a szlovák iskolába járó fiatalok identitástudata. A szórványvidéken, a Nyitra-környéki magyar falvakban a legégetőbb a helyzet. Állhatatos küzdelmük ellenére is úgy tűnik, lassan feloldódnak a többségi nemzetben...

Változnak az idők. A mai osztálytermek tágasabbak, világosabbak, mint nagyapám hajdani oskolája.  A mai szlovákiai magyar iskolák tablói is nagyobbak, mint a hajdani megsárgult osztálykép. Szinte ragyognak az élénk színek, profi a kidolgozás, de valami mégis hiányzik róla. A gyerek. S talán a Mester is. A történelem ura, a magyarok Istene, akihez fohászkodunk nemzeti imánkban. Aki irányítja a lépteinket, aki reményt, segítő kezet és vigaszt nyújt, s időnként a legelesettebb közösséget is olyan sugárzó és lendületes vezetővel, kiemelkedő tehetségű, tiszta erkölcsű személyiséggel ajándékozza meg, mint például Esterházy János gróf volt.

A katedra jól látható hely. Fürkésző szemek lesik állandóan, hogyan állunk helyt viharos időkben, anyanyelvünket és kultúránkat támadó környezetben. Példát kell mutatnunk, s nemzetünk napszámosaként a Jóisten segítségével minden egyes gyerekért le kell hajolnunk. A magyar iskola ugyanis felvidéki közösségünk megmaradásának záloga. Isten segítsen minket ebbéli törekvéseinkben!

(Az Esterházy János Emlékünnepségen, 2010. március 7-én, Budapesten elhangzott beszédem  szerkesztett változata)

A "gútai nemzetről" - 1.

A gútai vaskereskedés megnyitása 1946-ban, a mai Híd utcában. (Železoobchod Gúta)

Kedves olvasóim! Hm. Inkább a klasszikus formát használom: nyájas olvasók! Engedjék meg, hogy a világháló végtelent nyaldosó virtuális hullámain útjára engedjek néhány ingatag papírhajót... Sokat közülük az első hullámocskák elsüllyesztenek, másokat a kósza szelek fognak elsóhajtani sötét és feneketlen mélységekbe, s boldog leszek, ha közülük csak néhány is célba ér. A címzett: minden gútai polgár. A gútai nemzet...

Merthogy Gútáról fogok írni. Néha megsárgult, molyrágta történeteket régmúlt emberekről, vágyakról, küzdelmekről, néha egészen modernek lesznek a sorsok, melyeket a világháló bizonytalan végtelenjére bízok. Nagy-nagy bizalommal. És reménnyel.

Kik lesznek a segítőim? (Mert, ugye, egyedül nem jó még papírcsákót sem készíteni!) Azok az emberek, akik magukat gútainak vallották, és úgy szerették a világnak ezt a cseppnyi helyét, hogy hazájuknak vallották még akkor is, mikor menniük kellett, vagy (ami néha még nehezebb is volt) maradni. Helytállni. Megmaradni.

Hűségre tanít egy-egy megfakult kép, meggörbült kereszt, anyák meséi, apák tekintete, népdalaink, a sortánc pezsgése, a csörgői göröngy súlyos bizonysága... S a cifra betűk is, melyek nyugalmat árasztó sorokba rendeződnek foszló leckefüzetekben, s elfeledett sorsokról mesélnek. Úgy mint ez is itt:

„Gúta magyar nagyközség. A Kis-Duna és a Vág összefolyásánál fekszik. Határa termékeny rónaság – így tanultuk az elemi iskola ódon falai között szülőfalumban. Sok minden történt Gútán az utóbbi évtizedekben. Világháború. Kitelepítések. Betelepítés. Árvíz pusztított. Emeletes házak épültek. Új utcasorok nyíltak. Megváltozott a község arculata. Még a neve is…”

(Gútai kis történetek és lakodalmi szokások – részlet Harmath Lajosné Vöröss Kornélia életrajzából)

Kezdődjön ezzel a történetek folyama. Induljon az első papírhajó. Szelíden rálehelek, s elindítom útjára. Vajon célba ér?

Szent Imre napi ünnepség a Marianumban

Az utóbbi napokban sokszor megkérdezték tőlem, mi történik majd november 4-én a Marianumban. Szobrot leplezünk le, lobogót áldunk meg és lesz egy harangunk is – válaszoltam. Csak ennyi? – kérdeztek vissza, s bizony én is megszeppentem kissé. Valóban csak ennyi az egész, hogy új tárgyakkal gazdagodunk Szent Imre ünnepén? Korántsem. Időbe tellett, míg ráeszméltem a megoldásra, a mai ünnep értelmére. Engedjék meg, hogy megosszam Önökkel.

Kezdjük a zászlóval. Óvatos becslések szerint is az 1800-as évek elején készült. Komáromban használták, valószínűleg fiatalok, hiszen Szent Imre és Gonzága Szent Alajos, a fiatalok védőszentjei tekintenek le róla, mint ahogy azokra a ifjakra is tekinthettek, akik hajdanán példaképre találtak bennük. Hősies hitük, erényes, bátor, megingathatatlan, Istennek ajánlott életük, életszentségük ugyanis mindenkor követésre méltó... Bizony, régen elsárgulhattak már azok a fényképek is, melyeken még hatalmas körmeneteken, búcsújárásokon tömegek álltak e zászló alá itt Komáromban. E hajdanvolt ifjak egykor, hasonlóan nehéz időkben e szentek példájába kapaszkodtak, pártfogásukat, égi segítségüket kérték, hogy megmaradjanak. Magyarnak, kereszténynek. A Marianum alapításának évében hirdettek először Szent Imre évet, ekkor írhatta Sík Sándor, a híres piarista, hogy Szent Istvántól tanultuk meg azt, hogy a magyarság annyi, mint kereszténység, Szent Imrétől pedig azt, hogy a kereszténység annyi, mint hősiesség. Hősies kitartás az erényekben. Ez a zászló is ezt hirdeti sok-sok év hányattatás után megújulva éppen itt, éppen most. Mindannyiunknak.

A harang sorsa is elgondolkoztató. Valószínűleg id. Walser Ferenc pesti műhelyében készült az 1860-as években. Ott, ahol a budapesti Szent István Bazilika és a budavári Mátyás-templom csodálatos harangóriásai készültek. Ezek kistestvére a mi harangunk. Ki tudja milyen módon élte túl a világháborúk alatt, hogy ágyút öntsenek belőle, s pincék és padlások rejtekén megbújva türelmesen várta a kort, mikor talán szabadon és csengve-bongva megszólalhat. Egy önzetlen támogató felajánlása révén mostantól ismét hirdetheti az idő múlását, az ünnep örömét, az ember halandóságát és Isten nagyságát. Mától ugyanis méltó helyre, kollégiumunk tornyába kerül.

Az alkotóművészetek talán legnehezebbike a szobrászat. A művésznek egy arcba, egy tekintetbe, a bronz örökös dermedtségébe kell belehelyezni a tanulságot, a mondanivalót, az esztétikumot, a megformálandó sorsot. Ha ez megtörtént, a mű önálló életet kezd élni. Így történt Lantos Györgyi és Máté István bronzba álmodott liliomos hercegével is. Egy nagy szívű, önzetlen mecénás, Lezsák Sándor úr elvitte a Kárpát-haza Szent Imrét tisztelő, s a róla elnevezett helységeibe, s ez a szobor is életre kelt. Az egyes helyeken megjeleníti a hősies erényt, a követendő erkölcsi példát, az eszményt, ami megtart és felemel mindnyájunkat, a községeket pedig a szobor azóta is összeköti egymással. Egy láthatatlan kötelékkel, amely nem evilágból való, s melyet felületesen, megszokásból, jobb híján csak szeretetnek szoktunk hívni. Hiszen nem öncélúan, önmagunknak élünk, hanem egymásért, határokon innen és túl — és hát mindnyájan az Úrnak élünk.

Ez a szobor a Marianumot, a Szent Imre Kollégiumot is belekapcsolta ebbe a láncba, melynek láncszemei végighúzódnak a Kárpát-medencén, Erdélytől Lengyelországig. Az elsőt 2005-ben Hegyközszentimrén állították fel, ahol Szent Imrét vadászbaleset érte, a többit pedig Soltszentimre, Imrehegy, Tiszaszentimre, Görgényszentimre, Nyárádszentimre, Csíkszentimre, Székelyudvarhely - Szentimrefalva, Pestszentimre, Mátraszentimre, Lysa Gora, Gelice, Lakitelek és végül Komárom kapta…

El kell hogy mondjam, hogy számunkra ez a szobor a becsület és a megtartott szó emlékműve is. 2007-ben a Marianum gimnazistái részt vettek a „Szent Imre élete és kora” című Kárpát-medencei történelmi versenyen, melyet a Lakiteleki Népfőiskola és a Keresztény Élet című újság szerkesztősége szervezett. A tanulók nyereménye egy lengyelországi kirándulás volt, melynek részeként eljutottak többek között a Lysa Gora-i szoborátadásra is. Ugyanebben az évben, mikor a kollégiumunk még javában épült – szeretetből, adományokból, apró felajánlásokból – Lezsák Sándor úr előadást tartott nálunk magyar szentjeink példájáról, s megemlítette, hogy ha a kollégium elkészül, mi is kaphatunk egy Szent Imre szobrot. S íme, kaptunk…

Tisztelt hölgyek és urak! Mi tehát a mai ünnepünk értelme? Talán az, hogy ha nem az emberi élet göröngyeibe kapaszkodunk, a pillanatok morzsalékaiba, hanem felemeljük a tekintetünket, akkor bizony feltárulhatnak az isteni távlatok, szándékok, és lassan kirajzolódhat a világot gondosan irányító rend. Értelmet nyer a szenvedés, a nélkülözés, az enyészettel való dacolás. Minden a helyére kerül. Vajon az imrés lobogót büszkén a magasba emelő, s azt később a padlás porába süllyesztő hajdani ifjú bízott-e a jobb idők eljövetelében? Vajon hitt-e abban valaki, hogy a Marianum erőszakos megszüntetése után ismét feltámad majd? Biztos vagyok benne. Bár negyvenöt év kellett hozzá. Ki hitte azt, hogy a gazdasági válság közepén kollégiumot lehet építeni imákból, adományokból, szeretetből, emberségből, önfeláldozásból, sovány fillérekből. Hitt benne vajon valaki? Persze. De hat év kellett ehhez is.

Vajon mennyi idő szükséges ahhoz, hogy a 24 évet velünk egy földön élő Szent Imre hercegünk hősies erényét, életszentségét megvalósíthassuk? Én hiszek benne, bízom benne, imádkozom érte, hogy éppen elegendő. Csak segítenünk kell egymásnak, vezetgetni a szentírási szűk úton is a másikat, s éles szemmel figyelni a jelekre, a téren és időn átnyúló finom üzenetekre, amelyek irányt mutatnak. Olyanokra, mint ezek itt. A történelmi lobogónk a múlttal, Szent Imre szobrunk másutt élő magyar testvéreinkkel, hamarosan újra megszólaló harangunk pedig jóságos Istenünkkel köti majd szorosabban össze a finom szálakat, melyek szövevénye maga az élet. A személyes lét és a közösség megmaradása...

Kívánom, hogy mai ünnepünk is magyar szentjeink, s főleg Árpád-házi Szent Imre hercegünk közbenjárásával és az ő példája által a hitet, a reményt és a tevékeny, szolgáló szeretetet táplálja bennünk. Szent István századokon át visszhangzó intelme pedig törvényként irányítsa az életünket, hogy erkölcsünkben megerősödjünk, őseink példájából erőt merítsünk, s megmaradjunk becsületben és boldogságban ezen a földön, „mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz”.

Köszönöm a figyelmet!

Egy barát emlékére

Tisztelt gyászoló család, főtisztelendő esperes úr, végtisztességet tévő hölgyek és urak!

Mikor este nekiláttam, hogy emlékeimet, gondolataimat rendbe szedjem, papírra vessem, bizony üres maradt az a bizonyos papír. Nem azért, mert elfelejtődtek közös élményeink Zsoltival, hanem mert olyan sok volt belőlük. Így utólag nem is lehet sorrendet tenni, hiszen minden közösen megélt pillanat, minden érzés, felismerés, benyomás a temető csendjében ugyanolyan fontossá válik. Ilyenkor látszik igazán és tisztán, mi az igazán fontos az életben. Nem a nagy események, a fergeteges ünneplések, hanem az aprócska, elveszettnek hitt pillanatok, amelyek mindegyike idővel értelmet nyer.

Először a gimnázium padjaiban találkoztunk. Erős, magas termetű, de békeszerető, nyugodt fiú volt. A gimnazista osztálytársak időnkénti torzsalkodásaiban sosem vett részt. Jelleme, látásmódja, magatartása, rendíthetetlen erkölcsössége korát megcáfoló módon hatott ránk. A rendszerváltás erkölcsi zavarában már fiatal fiúként is a polgári értékrendet képviselte. Fontos volt neki a család, a nemzet, a magyarsága. Néha türelmetlen értékítélete, kritikus gondolkodása nem engedte, hogy megalkuvó legyen. Ki volt Zsolti a gimnáziumban? Valaki, akinek erős kézfogása, nyílt tekintete és őszinte szavai voltak. Egy volt közülünk, az osztálytársunk, a barátunk volt…

A Konstantin Filozófus Egyetem kémia és biológia szakára azonnal felvették. Ez a szakpárosítás azoknak való, akik gyakran felteszik a kérdést: miért? S választ is várnak. Mindkét tudomány a természettel, a világ sokszínűségével, változásaival, az élettel, az élet miértjeivel foglalkozik. Nem volt szakbarbár, széles látókörű, Istent kereső, igazságra szomjazó ember volt. Bizony, néha előfordul, hogy éppen a legfontosabb kérdések maradnak megválaszolatlanok. A nagy tanítómester sokszor bizony hallgatag. Zsolti új utakat keresett, s bízom benne, hogy meglelte a végső választ és a belső békét is…

A nyitrai évek alatt ismertük meg egymást mélyebben. Együtt utaztunk, együtt laktunk és előadásokra, vizsgákra is együtt jártunk.

Az általunk „Kleknőcsnek” nevezett lakótelepi lakásunkhoz gyakran gyalogszerrel mentünk fel. A séta beszélgetéssel indult, amely az idő előrehaladtával egyre mélyült, s előfordult néha az is, hogy már félúton egy-egy magyar nóta dudorászásába kezdtünk. Szenvedélyesen szeretett énekelni, néptáncolni, jókat beszélgetni. Szívvel-lélekkel szerette a világot, a magyar kultúrát, a történelmet. Órákig képes volt gyakorolni egy-egy népitánc-motívumot a 11 és fél négyzetméteres lakótelepi lakás közepén, hogy másnap, a próbán minden tökéletes legyen. Alapos ember volt.

És a szíve is nagy volt. Jutott benne mindenkinek hely. Nem magának való tudós ember, hanem csupa nagybetűs pedagógus szeretett volna lenni. Tanítani, nevelni szeretett volna. Vágyott arra, hogy jobbá és szebbé tegye a világot maga körül még azon az áron is, hogy alulfizetett pedagógus, a nemzet napszámosa legyen. A sors iróniája, hogy nagy tudása, megszerzett doktorátusa ellenére ez csak egy rövid időre adatott meg neki…

Felkészületlenül sosem ment vizsgára. Sokszor eszembe jutnak a végtelennek tűnő percek, mikor a megmérettetésekre várva a jegyzeteinket bújtuk. Minden ajtónyitásra összerezzentünk, mert egy kis időhöz szerettünk volna még jutni, hogy átnézzük ezt vagy azt a tananyagot. Zsoltira jellemző volt, hogy az elsők között ment vizsgázni. Temperamentumosan felpattant, s visszanézve az ajtóból így szólt: Mit féltek? Felkészültünk, nem?

Kedves barátom! Nem készültünk fel! Vannak dolgok, aminek az eljövetelével bár számolunk, hiszen embernek születtünk, de alaposan felkészülni akkor sem tudunk. Én mégis úgy gondolom, hogy a mennyei tanítómester, aki ismer minket fogantatásunk percétől, meghallgat majd, rád mosolyog, s szerető gondoskodással magához fogad…

Tisztelt gyászoló család, kérem fogadják szívem őszinte szeretetét, együttérzését. Vigasztaljon bennünket keresztény hitünk fontos tétele: ez itt csak a test. A lélek él, mert halhatatlan.

 Nyugodj békében, Zsolti!

(Elhangzott 2011. szeptember 7-én, S. Zsolt temetésén)

Pecsenyesütögetéstől az önzetlen munkáig…

Biztos vagyok benne, hogy sokak fantáziáját megmozgatja, milyen is lehet egy városi bizottságban dolgozni. Ha maguk elé képzelik, akkor leginkább egy V.I.P. Klub és a tejjel-mézzel folyó Kánaán képe vegyül, előtérben az olimposzi görög istenek és istennők nemes arcélével… Jobb oldalt napfelkeltével, mely bevilágítja a nemes és nemzetes bizottsági urak és hölgyek csoportját, akik éppen teasüteményt majszolnak, kávét szürcsölnek és a város pénzének elosztásáról beszélnek szüntelen, – cinkosan összemosolyogva…

Micsoda tekintélyes emberek zárt közössége lehet ez, irigylésre méltó döntési helyzetben, akiknek beleszólásuk van a történésekbe, a folyamatokba, s mindez messze-messze a mindennapok valóságától, a gútai realitásoktól, a hétköznapi emberek feje fölött! Felelősség, ellenőrzés és a számonkérés legcsekélyebb esélye nélkül! A bizottsági tagok ott vannak, közel a tűzhöz, s miközben busásan megfizetik a semmittevésüket, sütögetik a maguk privát kis pecsenyéjét is! S közben nem változik semmi…

Kedves olvasóm, ugye rendkívül könnyű ezt elképzelni, s ha sokáig gondolkodik rajta az ember, talán elhinni is. A valóság azonban egészen más. Az alábbiakban ezt kísérlem meg bemutatni a gútai városi oktatási bizottság példáján keresztül.

Az egész folyamat a képviselő-testület első ülésén kezdődik, ahol a testület egyszerű többséggel megszavazza a képviselők közül a különböző bizottságok elnökeit. (A valóságban már előbb is zajlanak egyeztetések, ugyanis a polgármesternek nagy diplomáciával úgy kell irányítani a folyamatokat, jelöléseket, hogy a képviselő-testület pártösszetételét tükrözze a bizottsági elnökök párthovatartozása. Ez a mostani képviselő-testület esetében maradéktalanul megvalósult. A 9 bizottságból 5 MKP-s és 4 független elnök lett.) A testülettől a frissen kinevezett elnökök — köztük én is — feladatul kapták, hogy a következő testületi ülésre állítsák össze a bizottságokat, melyek 7–9 tagúak lehetnek.

A különböző bizottságok összeállítására nincs bevált recept. Általában a képviselők igényeit figyelembe szokták venni, hogy egy-egy bizottságba alanyi jogon bekerülhessenek. Melléjük olyan személyeket szoktak még felkérni, akik az adott területen segítséget tudnak nyújtani szaktudásuk vagy tapasztalatuk révén. Az elnök felelőssége, hogy működőképes, tudással, tapasztalattal, kreatív ötletekkel és valóságérzékkel megáldott olyan embereket válasszon ki, akik képesek és hajlandóak együtt dolgozni mindannyiunk javáért. E miatt az elnök kizárólagos joga, hogy a saját elképzelése, koncepciója alapján válogassa meg azokat, akikkel a legeredményesebben tud majd a későbbiekben együttműködni.

Az oktatásügy a város életében kiemelt szereppel rendelkező terület. Tartoznak ide jogalanyi- és jogalanyisággal nem rendelkező intézmények egyaránt. Óvodák, alapiskolák, napközik, iskolai konyhák és ebédkiosztó éttermek, sőt szabadidőközpont és művészeti alapiskola is. Ezek közvetlenül a város fenntartása alá tartoznak. Van két középiskola és egy egyházi fenntartású alapiskola is, amik viszont nem, vagy csak részben.

Összességében már ebből látható, hogy az itt dolgozó pedagógusok, nevelők, irodai-, gazdasági- és műszaki alkalmazottak, szakácsok stb. bérének biztosításán kívül számos ingatlan fenntartását, javítását is a városnak kell bebiztosítania, törvények által szabályozott mértékben és a városi költségvetés függvényében. Belátható, hogy sok száz diák, szülő, család életére hatással van a gútai iskolaügy.

Feladatunk még a (sokszor) teljesen különböző típusú, tanítási nyelvű és filozófiájú oktatási intézmények működésének harmonikussá tétele, összehangolása. Nem csak azt kell elérni, hogy ezek az intézmények működjenek, hanem azt is, hogy az innen kikerülő diákok büszkék legyenek iskolájukra. (Soha nem felejtem, hogy annak idején, mikor gimnáziumba kerültem, az egyik idősebb tanár az első óráján a gútaiakat kereste, „mert azok okosak…” Hogy micsoda büszkeség töltött el engem akkor, az elmondhatatlan…)

Az oktatásügy nemcsak az iskolákat jelenti, hanem a szabadidő eltöltését is (a sporttal és a kultúrával egyetemben)! Erőteljesen rányomja a bélyegét a városi élet egészére. Ha a község legsérülékenyebb, legfiatalabb, legbefolyásolhatóbb de mindamellett leginkább nevelhető korosztálya (a fiatalok) ÉRTELMES elfoglaltságot találnak, akkor nem fognak csavarogni, huligánkodni, sikerélményük lesz, erősödik az önbizalmuk, tartásuk, lokálpatriotizmusuk, s eredményesebben érvényesülhetnek a munkaerőpiacon is, ami végső soron Gútának a régióban elfoglalt pozíciójára is hatással van. (De szép mondat sikeredett!)

Az már csak hab a tortán, (és polgármesterünk bölcs előrelátásának következménye), hogy Gúta a központja a környék több települését is magába foglaló iskolakörzetnek.

Olyan embereket kellett tehát az iskolaügyi bizottságba választani, akik szakmabeliek, átlátják az adott iskola(típus) problémáit, meg tudják azt fogalmazni, s esetenként megoldási javaslattal is képesek előhozakodni. S mindezt úgy, hogy ne csak az adott intézmény, hanem egész Gúta érdekeit képviselje! Sokszor szükséges ugyanis prioritásokat meghatározni, sorrendet felállítani, hiszen az anyagi lehetőségek sajnos szűkösek…

A szakmaiságon kívül szempont volt, hogy lehetőség szerint ne intézmény vezetőket válasszak, hiszen ők a pozíciójukból adódóan elsősorban a saját intézményük érdekeit helyeznék előtérbe. Fontos volt az is, hogy a különböző iskolatípusok mindegyike képviselve legyen a bizottságban. A nézőpontok sokféleségét a fiatalok és idősek arányával és a politikai nézeteik figyelembe vételével is lehetett gazdagítani.

Az iskolaügyi bizottság összetétele végül így alakult:

Elnök: PaedDr. Madarász Róbert

Írnok: Bc. Morovič Anikó (őt a Városi Hivatal jelölte ki)

Tagok (először a hölgyek, majd az urak):

Rigó Magdolna (városi képviselő, pedagógus)

Mgr. Szabó Andrea (Corvin M. AI)

Mgr. Balázs Gabriella (II. Rákóczi F. AI)

Ing. Paraiová Monika (J. A. Komenský AI)

Mgr. Kandik Réka (Művészeti AI)

Magyarics Szépe Ildikó (Tündérkert Óvoda)

Mgr. Finta Zoltán (Városi Szabadidőközpont)

Mgr. Murányi György (városi képviselő, iskolaigazgató)

A különböző bizottságok tagjait a városi képviselő-testület 2. ülésén szavazták meg, az érdemi munka tehát csak ezután kezdődhet.

Sokan nem tudják, hogy a bizottságok csak tanácsadó szervek. Tanácsot adnak, véleményt vagy ajánlást fogalmaznak meg. Ezeket a Városi Tanács és a Városi Képviselő-testület is elutasíthatja, felülbírálhatja, ill. részlegesen vagy teljesen elfogadhatja.

A bizottsági tagok személye menet közben módosítható, főleg ha a kinevezett bizottsági tag a munkából nem veszi ki megfelelően a részét, vagy nem látogatja rendszeresen az üléseket. Mindezt havi 10 €-ért… 

Úgy gondolom, hogy nem irigylésre, inkább tiszteletre méltó azoknak a nemes szándéka és igyekezete, akik városunkat, közösségünket ilyen módon is szolgálják! Ezúton is tisztelettel megköszönöm az iskolaügyi bizottság tagjainak, hogy vállalták a közös munkát! Megtiszteltetés, hogy együtt dolgozhatunk majd!