2016. április 4., hétfő

A felvidéki magyar katolikus iskolák felhívása

Április van. Már hosszabban és erősebben süt a nap, kirügyeznek és virágba borulnak a fák, kizöldül a természet, szárba szökken a vetés is. A jó gazda a gondosan elkészített termőföldbe elszórja a magvakat, kiülteti a palántákat, s várja, lesi, hogy azok gyökeret eresszenek, megerősödjenek, s bőséges termést hozzanak.
Április van, ez az iskolai beiratkozások ideje is. A felelősségteljes szülő iskolát választ ilyenkor a gyermekének. Anyanyelvének, hitének, elvárásainak megfelelő iskolát, ahol mély gyökereket ereszthet az anyaföldbe, népének kultúrájába, megerősödhet az értelme, az ereje, a hite, s idővel bőséges termést hozhat szüleinek örömére, nemzetének javára, Isten nagyobb dicsőségére.
Szlovákiában 40 év kényszerpihenő után ismét egyházi iskolák alakulhattak, s lassan immár 25 éve, hogy ezek az óvodák, alapiskolák és gimnáziumok Önöket szolgálják. Professzionális, nyitott és jó nevű tanárok várják, telve szeretettel, vidámsággal és figyelemmel a gyermekek irányába, hogy megmutathassák a világ szépségeit, felkeltsék a tudás iránti vágyat, s felkészítsék az élet kihívásaira a rájuk bízottakat. Az egyházi iskola modern, jól felszerelt, eredményességre törekvő, s nem értéksemleges. Az eredményes oktatás mellett jó erkölcsre, emberségre, becsületre is tanít. Mert minden gyermek érték, akit boldog emberré kell nevelni.
Április van. Húsvét időszakát éljük. Újra felidéztük Isten Fiának kereszthalálát, s a dicsőséges feltámadását. Krisztus győzelme a halál felett ma is olyan felfoghatatlan, hogy sokan e szabad és nyílt világban magukba zárva hordozzák a hit kegyelmének virágai, holott a virágokat, a szépséget, a jóságot, az isteni kegyelmet, a Szentlélek ajándékait vétek bezárni. Az Irgalmasság szentévében a templomok kapui ezért is tárultak ki, s nyitva vannak az egyházi iskolák is. Be lehet kukucskálni, széttekinteni, elidőzni ott, s a gyermekünket kézen fogva be is lehet vezetni. A jó gazda is csak ennyit tehet a boldog jövő, a bőséges termés érdekében: időben a jó földbe elhinti a magokat – a többi az éltető fény, az égből hulló langy eső és az isteni kegyelem dolga…
Kedves szülők! Tisztelettel kérjük Önöket, látogassák meg egyházi iskoláinkat, s gyermekük neveléséhez fogadják el segítő kezünket!

A felvidéki magyar egyházi iskolák szakmai fóruma nevében:
Nagyboldogasszony Egyházi Iskolaközpont, Gúta
Marianum Egyházi Iskolaközpont, Komárom
Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola, Ipolyság
Boldog Salkaházi Sára Iskolaközpont, Szepsi
Szent János Egyházi Alapiskola, Dunaszerdahely
Szent István Egyházi Alapiskola, Szádudvarnok
Palásthy Pál Egyházi Alapiskola, Palást
Szent Rita Egyházi Alapiskola, Ipolyhídvég
Szent Erzsébet Egyházi Alapiskola, Óvár
Szent Imre Egyházi Óvoda, Párkány
Szent István Óvoda, Tardoskedd

2015. augusztus 29., szombat

Birokra kelni a zúgó áradattal...



Tisztelt hölgyek és urak!
Vannak szent helyek a világon. Kitüntetett terek, ahol érezni az isteni kegyelem kiáradását, ahol forrása van a jónak, a szépnek, az igaznak, a szentnek. A templomok ilyenek, s én úgy gondolom, hogy bizonyos értelemben az iskolák is. Források törnek ott elő az Élet vizével, hogy a szomjunkat olthassuk, s jövőnk legyen. Népek és nemzedékek életének olyan rögzített, biztos pontja az iskola, amely tovább viszi a tudást, kultúrát, közösséget kovácsol, erkölcsöt formál, s megalapozza a következő generációk értékrendjét, szorgalmát, képességeit. Kutatóműhely is egyben, hiszen nemzedékek vonulnak itt át fürkésző és értő tanártekintetek előtt, akik, ha jól figyelnek, megsejthetik a jövőt.
Mi lesz velünk? – sokan feltették már ezt a kérdést. Most még hét ágra süt a nap, de vihart és mindent elmosó özönvizet jósolnak a jelek értői. Kevés gyerek születik, sokan adják fel őseik nyelvét, kultúráját, kevés a pénz az iskolát megtartani, csökken az anyanyelvi órák száma, túl sok a külföldön maradó, a kivándorló, a vándorbotot ragadó… Bizony, vihar készül, bárkát kéne ácsolni. Olcsó, de egyszerű hajót, mely felülemelkedik az áron, s megment minket az alattomos, láthatatlanul körülölelő, majd a mélybe húzó fullasztó áradattól.
Úgy mondják, hajdan, a Pannon-tenger visszavonulása után ezen a vidéken is számtalan folyó kanyargott, sebes sodrással áradva, hömpölyögve, magával ragadva mindent, ami az útjába került. A régi komáromiak úgy tudták, hogy egyszer egy óriási kőszikla emelkedett ki a habokból, s útját állta a zúgó áradatnak. A tajtékos hullámok nekifeszültek, próbálták elsodorni, de végül elcsendesedve megtörtek rajta, s lerakták terhüket. Az apró homokszemek, morzsalékok a megszelídült vízben leülepedtek, s létrejött Európa legnagyobb folyami szigete, a Csallóköz.
Bizony, kellenek ilyen szilárd szegletkövek, mozdíthatatlan, erős bércek, amelyek megtartanak. A komáromiak templomot építettek rá, a Szent Rozália-templomot, s ma is hiszik, hogy ez a város legszilárdabb pontja. Mi is csak a hitre építhetünk. Remélnünk kell, hogy a rosszból is jó sarjad, s hinnünk kell a szeretet végső győzelmében, s tanárként a magyar ifjúságban is, a jobb és szebb jövőben. Karjainkat kitárva kötelességünk útját állni az enyészetnek, s homokszemet homokszem mellé rakva erős várat építeni belőle Istenünknek, hazánknak, népünknek!
Itt Gútán, ahol a Kis-Duna és a Vág összesimulva ölelik a számunkra oly drága anyaföldet, s a Csallóköz más részein is, ahol hajdan Tündér Ilona lejtette táncát, mást is megtanultak őseink. Fát ültetni, dús növényzetet telepíteni oda, ahol omlékony a part. Tanuljunk tőlük! A mélyen kapaszkodó gyökerek megtartják az egészen laza talajt is, s dús lombot és bő termést hoznak a szorgalmas gazdának. A jó tanár is kell, hogy tudja, hogyan kell egyre mélyebbre vezetni az anyaföldbe az érdeklődés hajszálgyökereit, egyre jobban elmerülve abban a gazdagságban, a csodálatos, tápláló és megtartó erőben, melyet az évszázadok hoztak létre munkával, vérrel, verejtékkel az önnön porukból. A pedagógus nevel, növel, bíztat, s megmutatja a láthatót s megsejteti a láthatatlant. Megtanítja, hogy embernek lenni nem adottság, hanem feladat. Megtanítja, hogy a szülőföld megtart, s néha azt is, hogy a szülőföldet meg kell tartani. A régi iskolamesterek még úgy vélték, hogy a jó tanár „önvérébe mártott tollal írja az ember- és hazaszeretet nagy himnuszát”. Kedves jövendő kollégák: ilyenek legyetek!
Vannak idők, mikor minden erőfeszítés, óvintézkedés feleslegesnek látszik. Nem véletlenül van itt, a gútai templomban a jobbomon, Nepomuki Szent János szobra. A folyók, hidak, vízimolnárok, a vizek fenyegetettségében élő emberek védőszentje ő. Mert néha kéretlenül és alattomosan eljön a pusztító ár és könnyedén elmossa egy élet munkáját is. Éppen 50 éve történt, hogy Csicsó és Kulcsod között, a Ladocsi rámpánál átszakadt a töltés, s a betörő víz elérte és elmosta Gútát. Házak ezrei dőltek romba, tízezrek hagyták el otthonaikat, posvány és enyészet uralta az egész vidéket. Veszni látszott minden. Az elkeseredést azonban felváltotta az összefogás, a sajnálkozást pedig a segíteni akarás, az önzetlenség. Az ár levonulta után újjáépült és szebb, korszerűbb, élhetőbb község lett, s két évvel később a városi rangot is elnyerte. Az emberek lelkében keletkező sebek idővel behegedtek, s nyilvánvalóvá vált, hogy van mit köszönni az árvíznek: az újjáépülést, az összefogás és kölcsönös segítség megtapasztalását.
Igen, mindenkor közösségben kell gondolkoznunk. Saját üstökénél fogva senki nem emelheti ki magát, együtt kell menetelnünk előre. Sziklaszilárdságú alapokra kell támaszkodnunk, hittel és reménnyel kell a jövőre tekinteni, s tehetségünkhöz mérten munkálkodnunk egymásért, egymást segítve, vállvetve a közös célért. Ez pedig szépen összecseng a tanári hivatásban rejlő abszurditással: hiszen a tanár akkor válik naggyá, ha a tanítvány több, jobb és nagyobb lesz, mint maga a tanító.
Tanárok, tanítók, nevelők, növelők, felvidéki magyar pedagógus kollégák, nagy a mi felelősségünk! Világok teremtői lehetünk, vagy ha úgy tetszik, társak Isten teremtő munkájának földi folytatásában. Édenkertet telepíthetünk még a sivatagba is, ahol együtt él békésen a „párduc a gödölyével” – vagy a végítélet hírnökeivé is válhatunk. Megtarthatjuk vállunkon a reménytelenség hálójába gabalyodott közösséget, vagy játszi könnyedséggel messzi országokba lökhetünk egész generációkat is. Sok múlik rajtunk, hiszen a nemzet napszámosaként mi lehetünk az eljövendő nemzedékek látói, értői és talán a formálói is. Én hiszek benne, hogy szorgalmas munkával, bölcs szavakkal, hiteles, példamutató és megszentelt élettel meg tudunk tartani minden talpalatnyi földet, kiejtett magyar szót, értéket és mindent, ami fontos, ami csak kell a szabad és boldog élethez – itt, a szülőföldünkön.
Úgy mondják, minden kornak megvan a maga harca. A mi korunk nagy küzdelmeit, a törvények, rendeletek, ilyen-olyan alapelvek dzsungelében, a pénz és arrogancia ellen kell vívnunk a túlélésért. Ingatag talajon, talán ingoványban menetelünk. Aki nem emeli fel a fejét, az nem jut levegőhöz, megfullad. Lehajtott fejjel nem látni a célt sem. Emelkedik az ár, egyenesedjünk hát ki, s lassan bárkát is el kéne kezdeni ácsolni. Közösen, céltudatosan, együtt munkálkodva. Nincs egyszerűbb, kevesebb erőfeszítést igénylő módszer, s tisztában vagyok azzal is, hogy a lankadóknak mindig elérhető közelségben van egy csónak is. Könnyű rá felszállni, s Kharón, az alvilág révésze olcsón számítja a fuvart a hömpölygő áron keresztül a túlpartra. Vissza azonban nem hoz senkit, erre alaposan megtanított minket viharos felvidéki magyar történelmünk.
Néhány héttel ezelőtt olyan temetőben sétáltam, ahol itteni emberek neveit vésték a kövekre. Kitelepített, megalázott, idegen földre kényszerített véreim ők. Úgy mesélik, kezdetben akácfa koporsókban temetkeztek a száműzött öregek, de haza már úgy sem jutottak. Láttam gyökérszakított családot is, ahol az unoka nem értette a nagybajuszú, szikár nagyapa nyelvét, s az önigazolás délibábjától megszédülve évezredes köteléket szaggatott szét. Láttam gazdag országokban szolgaként gürcölőket is, illúziók után mozduló családokat, kiknek a szíve mégis az ősi földhöz ragadt, s ezért időről-időre hazatérnek – mert itt valahogy mélyebbről lehet boldognak lenni… S láttam gyávákat is.
Sokfélék vagyunk, s mégis egyek. Magyarok. Ne féljünk ezt kimondani! Nekünk ez a sors jutott, s ez a feladat is. Tanítók legyünk és tanítványok. Csillogó szeműek, jövőbe tekintők, Isten országát építők, szeretetre éhesek, békét keresők – s legyünk bátrak is...
Tisztelt hölgyek és urak! Ne féljünk hát birokra kelni a zúgó áradattal! Ne restelljük azt a bizonyos bárkát közösen építeni, szüntelenül segítsük egymást! Nincs felesleges diák, feláldozható iskola, nincs vesztegetni való idő sem! A felvidéki magyar tanítólét, a hétköznapok küzdelmei fájdalmasan végigszántanak ugyan rajtunk, s rögös az út is, de minden csallóközi gazda tudja, s elmondom én is: a barázdák mélyén, a rögök között mindig új élet, új jövő, új remény sarjad! Bízzunk és dolgozzunk hát!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

(Elhangzott a SZMPSZ Országos Tanévnyitóján, 2015. augusztus 29-én, Gútán)

2014. december 20., szombat

Átadtuk Géza bácsi karácsonyi ajándékát

Dr. Borka Géza (1894 - 1977)



Tisztelt hölgyek és urak, kedves diákok!


Engem ért az a megtiszteltetés, hogy bemutathatom a Palkovich Viktor Társulat legújabb könyvecskéjét. Nem is igazi könyvecske ez, hanem egy apró ajándék, amit ha megengedik, kibontok most Önöknek.

Mindenki szeret bontogatni. Én is. A kezembe veszem a zöld masnival átkötött piros csomagocskát, megrázogatom, megszagolgatom. A régi Gúta illatát érzem rajta, az 1927. év karácsonyán is kissé sáros, hólepte utakét, ami fölött sült alma, aszalt szilva, mákos bejgli és az elmaradhatatlan paprikás kattancs illata terjeng. Autó még csak elvétve jár, ezért jól hallatszik az egész községben a templom harangja. Az utcán sétálók ilyenkor megállnak egy pillanatra, s kalapot emelnek arra, amerről a harangszó hallatszik. Telefon még alig van, de az emberek mégis mindent tudnak. A puruki és alvégi férfiak a Csaplár kocsmában, az asszonyok a Pocik-köz kis fűszeres boltjában, vagy a templom előtti artézi kútnál beszélik meg a legfrissebb híreket, s már futnak is sütni-főzni, hiszen sietni kell. Estére el kell készülnie a karácsonyfának, amire már fényezik a gyerekek az almákat, készítik a diókat, a papír díszeket. A karácsony esti vacsoránál szokás volt, hogy a közös ima után a ház ura felszelt egy almát annyi felé, ahány tagú a család, s ezt közösen fogyasztották el annak reményében, hogy egy év múlva is együtt ünnepelhessenek. Fontos volt a család, a közösség, a közösen eltöltött idő.

Tovább nézegetem a csomagocskát. Ki küldhette vajon? Nem nehéz kérdés, hiszen ott van rajta a felirat: Géza bácsi. Róla már hallottam. Nagyhírű tudós tanár volt. És ízig-vérig gútai. Lehet, hogy még bicskát is hordott, de mártogatós tolla bizonyosan volt. Amerre járt-kelt, mindenütt tisztelet övezte. A gútai elemi elvégzése után Komáromban, Pozsonyban és Győrben tanult, a főiskolát Pannonhalmán és Budapesten végezte. Egy rövid időre belépett a bencés rendbe is. Latin-magyar szakos tanári oklevelet 1922-ben szerzett, egy évvel később doktorált a finnugor számnevekről készített disszertációjával. Dr. Borka Géza 1927-ben még a komáromi Szent Benedek-rendi Katolikus Gimnáziumban tanított, s ekkor szerkesztette a Napsugár című gyermeklapot is. Ebből válogattuk a kiadványban szereplő írásokat.

 Tovább bontogatva a csomagunkat, eláraszt minket is ez a Napsugár, majdnem úgy, ahogy ma délutáni, decemberben ritka verőfényben azt megtapasztalhattuk. S ebben a fényességben egyszer csak előtűnnek az idő ködéből Géza bácsi történetei, meséi, tréfásabb-komolyabb versikéi. Elénk sorakoznak a gútai pihenteszűek, a kis Púpos Lacika, az öreg Henc tanító bácsi, s az álomszuszék János is. Együtt izgulhatunk az elüldözött Szépikéért, örülhetünk az ördöggel cimboráló János gazdával, s megismerhetjük a karácsony időtlen boldogságát. Ilyentájt talán érzékenyebb az ember, mint máskor, s talán az ég kapuja is könnyebben megnyílik az odaforduló embernek. Ha jól figyelünk, megérzünk valamit abból a játékosságból, szeretetből, féltő gondoskodásból is, amellyel Géza bácsi bennünket, késői utódokat tanítgat.

S hogy ki a csomag címzettje? – Ti vagytok azok, kedves gyerekek, fiatalok vagy Önök, akik hosszabb ideje fiatalok! Az idén 120 éve született Borka Géza ajándéka mindenkinek szól. Egy olyan ember üzenete ez, aki bár 1945 után kénytelen volt elhagyni a szülőföldjét, mégis a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium tanáraként egészen haláláig keresztény, magyar és gútai maradt. Hogy miért? A könyvecskét olvasgatva talán megértik. Olvassák, nézegessék, bontogassák, s talán Önök is megérzik a régi Gúta illatát, hangulatát, zamatát, lelkét.

A végére hagytam talán a legérdekesebb kérdést: Mi az a krisztkindli? Ez ugyanis a könyvecske címe: Karácsonyi krisztkindli. A válasz egyszerű. Régebben főleg a dunai svábok hívták így a karácsonyi ajándékot. Christkindl, avagy Krisztusgyermek néven várták minden karácsonykor az isteni kisdedet. Valószínűleg a kis Borka Gézáéknál is kriszkindli volt a karácsonyfa alatt, aki miután megnőtt, a Napsugár című gyermeklap hasábjain írt róla, ezért idéztük fel mi is ezt a régies elnevezést kiadványunk címében.

Tisztelt hölgyek és urak, kedves diákok! Engedjék meg, hogy magam és Palkovich Viktor Társulat nevében is áldott karácsonyt kívánjak mindenkinek. Azt is kívánom, hogy minden karácsonyfa alatt a sok-sok csomag és ajándék mellett, s talán egy kicsit a szívünkben is ott legyen a krisztkindli, azaz: a világba megszülető Kisjézus!

Köszönöm a figyelmet!


(A beszéd 2014. december 19-én hangzott el a gútai VMK színháztermében, a Palkovich Viktor Társulat könyvbemutatóján és a Nagyboldogasszony Egyházi Iskolaközpont karácsonyi műsorán. Köszönjük mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy a könyvecske elkészülhessen, s köszönet Gúta Város Önkormányzatának is a kiadáshoz nyújtott támogatásért! A könyvvel kapcsolatos összes tevékenység (anyaggyűjtés, szerkesztés, tördelés, borítóterv stb.) mind-mind bérmentes társadalmi munka eredménye - a gútaiak javára! A könyvecske megvásárolható a gútai könyv-, virág- és ajándéküzletekben.)