Éppen egy éve engem ért az a megtiszteltetés, hogy nemzeti ünnepünk alkalmából ünnepi beszédet mondhattam (volna) a komáromi Jókai szobornál. A szavak helyett akkor a tettek kellettek. A hóvihar által az utakon rekedt testvéreink mentése kovácsolt akkor össze mindnyájunkat. Ma is úgy alakult, hogy tettekkel is megemlékezhetünk hőseinkről, hiszen közös ügyünk az államfőválasztás is!
Csupán nosztalgiából teszem mégis közkinccsé tavalyi gondolataimat. Döntsék el Önök, mennyit vesztettek aktualitásukból!
Tisztelt hölgyek és urak, ünneplő közösség, kedves
barátaim!
Rossz idők járnak most mifelénk. Néhány nappal ezelőtt
még verőfényesen ragyogott a nap, fürödni lehetett a fényben, ma pedig szürke
felhők takarják az eget, az arcunkba csapja a szél a havat, s meglehetősen
hideg is van. Az ember könnyen elbizonytalanodna, ha nem tudná, hogy március
idusa van, a zimankó csak átmeneti, a mardosó hideg gyötrelmét hamarosan felváltja
az élet, a fény, a derű. Mert itt a tavasz. S tavasszal, talán a kipattanó
rügyek erejétől indítva feléled a remény is.
Összegyűltünk, hogy közösen emlékezzünk. Megidézzük a régmúlt
idők, dicső tavaszok ragyogó tetteit és erőt merítsünk legendás elődeink bátor
szabadságvágyából. Időnként szükséges a múlt fényét átmenteni a szürke jelenbe,
a megfakultnak tűnő felvidéki magyar valóságba. Mert nehéz időket élünk itt, a
Kárpát-hon északi szegletén. Megszámláltak bennünket, s kevésnek bizonyultunk.
Megmértek minket, s könnyűnek találtattunk. Civódunk, egymást marjuk, s a
békességet gyakran összetévesztjük a tétlenséggel, az együttműködést pedig az
önfeladással. Őseink sírköveit a föld nyeli el, szobrainkat, emlékeinket az
éhség emészti olcsó fémcseppekké, vezérlő fejedelmünk sírja provokációvá vált,
nemzeti büszkeségünk, őseinkhez való hűségünk pedig szülőföldünkön
megvalósított hazaárulás. Néha tűnik csak fel, hogyan csonkítják életterünket,
mint kötik gúzsba csodálatos nyelvünket, száműzve azt a családi tűzhely
magányába. Megmagyarázzák történelmünket, elcsenik ősi kultúránkat, elveszik
tőlünk nagyjainkat… Mondd, barátom, milyen nemzetiségű volt Petőfi, Kossuth,
Márai vagy Liszt… S te ki vagy? Magyar? Milyen magyar vagy? Felvidéki magyar?
Netán szlovákiai magyar? A mi magyarunk? Elmagyarosodott szlovák vagy te is… Mondják,
magyarázzák szüntelen, mi pedig hallgatunk, összerándul a gyomrunk,
összeszorítjuk ajkaink, s békésen élünk együtt… Majd önként eladjuk földjeinket,
s atyáink házát… Csoda-e, hogy ezután panaszunk az égig ér, mert végül más
kenyerét kell majd ennünk. S ha nincs munka, nyelvet váltunk és elmegyünk
szolgálni idegen urakat, idegen földön. Mert élni kell, s ha lehet, akkor jól. Szétszóródunk,
elenyészünk, elfogyunk végül… S itt mai divat szerint be is fejezhetném. Fejemet
lehajtva új, sikeresebb nemzetet kereshetnék magamnak. Együttműködve, békésen. Talán
a gyökerek sem tartanának ennyire vissza, szabadabb lehetnék, s a távoli tájak,
sikerek és csillogás felé vehetném az irányt, mint oly sokan mások is teszik.
De nem teszem. Nem tehetem. Anyaföldhöz kötött szelíd pásztor vagyok, nemzetem napszámosa,
egy felvidéki magyar tanító. Kedves barátaim, itt, e szent helyen, Komárom
talán legrégibb iskolájának helyén, az ősi Szent András templom tövében, a nagy
komáromi mesemondó színe előtt mi mást is tehetnék, - megkísérlem felidézni a
múltat, remélve, hogy okulni tudunk őseink tetteiből.
Nem a márciusi ifjakról fogok szólni, hanem a komáromiakról.
Talán itt is, a Nádor utcai korzón, vagy a városi lúdpiacon is már másnap
suttogtak az 1848 március 13-i bécsi forradalomról, hiszen a Dunán közlekedő
gőzhajósok már akkor is szerettek mesélni. Itt nem volt tüntetés, felvonulás,
nyomdák elfoglalása, Táncsics-szabadítás… Komárom higgadtabb maradt, de a
forradalmi eszmék hatására 19-én a városi tanács mégis kihirdette a
sajtószabadságot, nemzeti lobogót tűzött ki a városháza tornyára és onnan
leverette az osztrák sast, s a helyi polgárokból nemzetőrség is alakult. Forrongott
a város, mégis jó magyar szokás szerint megosztott maradt, mert a Habsburg
birodalom legnagyobb erődrendszerének, a komáromi várnak a parancsnoka még az
osztrák koronához hű Mertz Frigyes Vilmos tábornok volt. A polgárság, a civil lakosság
csatlakozott a forradalomhoz, az erőd katonasága pedig esküjéhez híven várta,
hogy leverhesse azt. Legnagyobb rákfenénk, a megosztottság, a széthúzás, az
egymás ellen acsarkodás szelleme bizony itt ólálkodott akkoriban is. Aztán,
Kossuth rendelésére Komáromba érkezett egy akkor 28 éves temesvári székely, egy
bizonyos Klapka György százados, aki változást hozott, kisebb csodát tett. Rendkívül
okosan megszervezte, hogy az itt állomásozó csapatok letegyék az esküt a magyar
zászlóra, s így – az ő szavait használva – „Magyarország e védbástyája a
nemzetnek megtartatott”, s a szabadságharc legerősebb támasza lett.
Sokan hasonlították már a magyarságot hamvaiból feltámadó
főnixmadárhoz, mely elég, s a hamvaiból újra és újra életre kel. Klapka is ezt
hozta Komáromba. A forró, magas hőfokon lángoló hazaszeretetet. Mert ahhoz,
hogy feltámadjon a nemzetünk, bizony égni kell. Lobogni, mint a székely zászló,
mely az erdélyi havasok tisztaságát, a székely emberek kemény kitartását, az
önrendelkezés fontosságát és a nemzeti összetartozást mutatja nekünk. Bár nagy
köztünk a földrajzi távolság, de egyek vagyunk – testvérek! Egy nyelvet
beszélünk, egy ritmusban dobban a szívünk, közös a kultúránk és akár tetszik,
akár nem: közös a jövőnk, s a székely autonómia a mi ügyünk is!
Nem véletlen, hogy az 1848-49-es forradalom és
szabadságharc nemzeti ünneppé lett. Az összefogást, a közös célért folytatott
küzdelmet ünnepeljük most. Azt, hogy váll-váll mellett vonult hadba fiatal és
öreg, katolikus és protestáns, tudós és írástudatlan, liberális és konzervatív,
nemes és pór – s vagyonát, vérét és életét áldozta a közös ügyért, a
szabadságért, a magyar jövőért.
Tisztelt hölgyek és urak! Ma, 2013. március 15-én mit
kíván a magyar nemzet? Mi az a cél, mely a mainál szebb, biztosabb és boldogabb
magyar jövőt hoz nekünk és gyermekeinknek? A 165 évvel ezelőtt megfogalmazott
12 pont közül mely nem teljesült? Vajon mi kell ahhoz, hogy fennmaradjunk, s
unokáink unokái Petőfi és Jókai nyelvén meséljenek, imádkozzanak és álmodhassanak?
Ismét a múltból zeng egy érces bariton: „Bátorság, egység
és bizalom! És sorsunk kétes nem lehet.” Bizony, Klapka György tábornok 1849
szeptemberében kiadott komáromi hadiparancsának utolsó szavai ezek, melyek
talán éppen hozzánk, késői utódokhoz szólnak. Komárom akkor kitartott és példát
mutatott bátorságból, egységből és hitből. Ezek kellettek akkor a túléléshez, s
ezek kellenek ma is, hogy nemzetünk mesebeli aranyalmafája élettérhez jusson,
kultúránk kiapadhatatlan forrása öntözhesse, s az éltetető Nap sugarai felé
nőhessen Dicsőséges Koronája egyre feljebb hatolva az egekbe az idők
teljességéig. Önkormányzatiság kell nekünk, kulturális, gazdasági és
oktatásügyi önrendelkezés. Ezek nélkül elsorvadunk.
Tisztelt hölgyek és urak! Hideg van, fúj a szél, de
minden idegsejtünkkel érezzük: itt a tavasz. Valami új veszi a kezdetét.
Mindebből nem látni még semmit, csak apró jelei mutatkoznak. A katolikus magyarság
is a hit évét ünnepli. A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem
látható dolgok létéről való meggyőződés. Ne vesszünk el a hétköznapok fojtogató
szürkeségében, mert körülfon és magához láncol. Higgyünk a jövőben! Ne
törődjünk az irántunk megnyilvánuló rosszindulattal, hanem inkább gyermekeink
bizakodó tekintetét kövessük! Ne bosszankodjuk a 150 éves Szlovák Anyácskát ünneplő
kicsinyesség miatt, hanem bízzuk magunkat égi pártfogónkra, a Magyarok
Nagyasszonyára, és éljünk mi is a jobb idők eljövetelében, a magyar
feltámadásban bízva!
Kedves barátaim! Ma, éppen magyar nyelvből tettek
érettségi vizsgát a középiskolás diákok. Ebben az országban ez így szokás.
Ünneplés közben is vizsgáznunk kell. Úgy gondolom, hogy aki ma eljött, hogy a
szállongó hópelyhek dermedt csendjében is lerója tiszteletét a márciusi ifjak,
a hős honvédek és a dicső ősök előtt, az máris bizonyította érettségét.
Köszönet érte! Hideg van, de hiszem, hogy itt a tavasz. S ilyenkor feléled a
remény is. Ünnepeljünk hát, s ne feledjük: „Bátorság, egység és bizalom! És
sorsunk kétes nem lehet.”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
