Tisztelt
hölgyek és urak!
Vannak
szent helyek a világon. Kitüntetett terek, ahol érezni az isteni kegyelem
kiáradását, ahol forrása van a jónak, a szépnek, az igaznak, a szentnek. A
templomok ilyenek, s én úgy gondolom, hogy bizonyos értelemben az iskolák is. Források
törnek ott elő az Élet vizével, hogy a szomjunkat olthassuk, s jövőnk legyen. Népek
és nemzedékek életének olyan rögzített, biztos pontja az iskola, amely tovább
viszi a tudást, kultúrát, közösséget kovácsol, erkölcsöt formál, s megalapozza a
következő generációk értékrendjét, szorgalmát, képességeit. Kutatóműhely is
egyben, hiszen nemzedékek vonulnak itt át fürkésző és értő tanártekintetek
előtt, akik, ha jól figyelnek, megsejthetik a jövőt.
Mi
lesz velünk? – sokan feltették már ezt a kérdést. Most még hét ágra süt a nap,
de vihart és mindent elmosó özönvizet jósolnak a jelek értői. Kevés gyerek
születik, sokan adják fel őseik nyelvét, kultúráját, kevés a pénz az iskolát megtartani,
csökken az anyanyelvi órák száma, túl sok a külföldön maradó, a kivándorló, a
vándorbotot ragadó… Bizony, vihar készül, bárkát kéne ácsolni. Olcsó, de
egyszerű hajót, mely felülemelkedik az áron, s megment minket az alattomos,
láthatatlanul körülölelő, majd a mélybe húzó fullasztó áradattól.
Úgy
mondják, hajdan, a Pannon-tenger visszavonulása után ezen a vidéken is
számtalan folyó kanyargott, sebes sodrással áradva, hömpölyögve, magával
ragadva mindent, ami az útjába került. A régi komáromiak úgy tudták, hogy
egyszer egy óriási kőszikla emelkedett ki a habokból, s útját állta a zúgó
áradatnak. A tajtékos hullámok nekifeszültek, próbálták elsodorni, de végül
elcsendesedve megtörtek rajta, s lerakták terhüket. Az apró homokszemek,
morzsalékok a megszelídült vízben leülepedtek, s létrejött Európa legnagyobb
folyami szigete, a Csallóköz.
Bizony,
kellenek ilyen szilárd szegletkövek, mozdíthatatlan, erős bércek, amelyek
megtartanak. A komáromiak templomot építettek rá, a Szent Rozália-templomot, s
ma is hiszik, hogy ez a város legszilárdabb pontja. Mi is csak a hitre építhetünk.
Remélnünk kell, hogy a rosszból is jó sarjad, s hinnünk kell a szeretet végső
győzelmében, s tanárként a magyar ifjúságban is, a jobb és szebb jövőben.
Karjainkat kitárva kötelességünk útját állni az enyészetnek, s homokszemet
homokszem mellé rakva erős várat építeni belőle Istenünknek, hazánknak,
népünknek!
Itt
Gútán, ahol a Kis-Duna és a Vág összesimulva ölelik a számunkra oly drága
anyaföldet, s a Csallóköz más részein is, ahol hajdan Tündér Ilona lejtette
táncát, mást is megtanultak őseink. Fát ültetni, dús növényzetet telepíteni
oda, ahol omlékony a part. Tanuljunk tőlük! A mélyen kapaszkodó gyökerek
megtartják az egészen laza talajt is, s dús lombot és bő termést hoznak a
szorgalmas gazdának. A jó tanár is kell, hogy tudja, hogyan kell egyre mélyebbre
vezetni az anyaföldbe az érdeklődés hajszálgyökereit, egyre jobban elmerülve
abban a gazdagságban, a csodálatos, tápláló és megtartó erőben, melyet az
évszázadok hoztak létre munkával, vérrel, verejtékkel az önnön porukból. A
pedagógus nevel, növel, bíztat, s megmutatja a láthatót s megsejteti a
láthatatlant. Megtanítja, hogy embernek lenni nem adottság, hanem feladat.
Megtanítja, hogy a szülőföld megtart, s néha azt is, hogy a szülőföldet meg
kell tartani. A régi iskolamesterek még úgy vélték, hogy a jó tanár „önvérébe
mártott tollal írja az ember- és hazaszeretet nagy himnuszát”. Kedves jövendő
kollégák: ilyenek legyetek!
Vannak
idők, mikor minden erőfeszítés, óvintézkedés feleslegesnek látszik. Nem
véletlenül van itt, a gútai templomban a jobbomon, Nepomuki Szent János szobra.
A folyók, hidak, vízimolnárok, a vizek fenyegetettségében élő emberek
védőszentje ő. Mert néha kéretlenül és alattomosan eljön a pusztító ár és
könnyedén elmossa egy élet munkáját is. Éppen 50 éve történt, hogy Csicsó és
Kulcsod között, a Ladocsi rámpánál átszakadt a töltés, s a betörő víz elérte és
elmosta Gútát. Házak ezrei dőltek romba, tízezrek hagyták el otthonaikat,
posvány és enyészet uralta az egész vidéket. Veszni látszott minden. Az
elkeseredést azonban felváltotta az összefogás, a sajnálkozást pedig a segíteni
akarás, az önzetlenség. Az ár levonulta után újjáépült és szebb, korszerűbb,
élhetőbb község lett, s két évvel később a városi rangot is elnyerte. Az
emberek lelkében keletkező sebek idővel behegedtek, s nyilvánvalóvá vált, hogy
van mit köszönni az árvíznek: az újjáépülést, az összefogás és kölcsönös
segítség megtapasztalását.
Igen,
mindenkor közösségben kell gondolkoznunk. Saját üstökénél fogva senki nem
emelheti ki magát, együtt kell menetelnünk előre. Sziklaszilárdságú alapokra
kell támaszkodnunk, hittel és reménnyel kell a jövőre tekinteni, s
tehetségünkhöz mérten munkálkodnunk egymásért, egymást segítve, vállvetve a
közös célért. Ez pedig szépen összecseng a tanári hivatásban rejlő abszurditással:
hiszen a tanár akkor válik naggyá, ha a tanítvány több, jobb és nagyobb lesz,
mint maga a tanító.
Tanárok,
tanítók, nevelők, növelők, felvidéki magyar pedagógus kollégák, nagy a mi
felelősségünk! Világok teremtői lehetünk, vagy ha úgy tetszik, társak Isten
teremtő munkájának földi folytatásában. Édenkertet telepíthetünk még a
sivatagba is, ahol együtt él békésen a „párduc a gödölyével” – vagy a végítélet
hírnökeivé is válhatunk. Megtarthatjuk vállunkon a reménytelenség hálójába gabalyodott
közösséget, vagy játszi könnyedséggel messzi országokba lökhetünk egész
generációkat is. Sok múlik rajtunk, hiszen a nemzet napszámosaként mi lehetünk
az eljövendő nemzedékek látói, értői és talán a formálói is. Én hiszek benne,
hogy szorgalmas munkával, bölcs szavakkal, hiteles, példamutató és megszentelt
élettel meg tudunk tartani minden talpalatnyi földet, kiejtett magyar szót,
értéket és mindent, ami fontos, ami csak kell a szabad és boldog élethez – itt,
a szülőföldünkön.
Úgy
mondják, minden kornak megvan a maga harca. A mi korunk nagy küzdelmeit, a
törvények, rendeletek, ilyen-olyan alapelvek dzsungelében, a pénz és arrogancia
ellen kell vívnunk a túlélésért. Ingatag talajon, talán ingoványban menetelünk.
Aki nem emeli fel a fejét, az nem jut levegőhöz, megfullad. Lehajtott fejjel
nem látni a célt sem. Emelkedik az ár, egyenesedjünk hát ki, s lassan bárkát is
el kéne kezdeni ácsolni. Közösen, céltudatosan, együtt munkálkodva. Nincs
egyszerűbb, kevesebb erőfeszítést igénylő módszer, s tisztában vagyok azzal is,
hogy a lankadóknak mindig elérhető közelségben van egy csónak is. Könnyű rá
felszállni, s Kharón, az alvilág révésze olcsón számítja a fuvart a hömpölygő
áron keresztül a túlpartra. Vissza azonban nem hoz senkit, erre alaposan
megtanított minket viharos felvidéki magyar történelmünk.
Néhány
héttel ezelőtt olyan temetőben sétáltam, ahol itteni emberek neveit vésték a
kövekre. Kitelepített, megalázott, idegen földre kényszerített véreim ők. Úgy
mesélik, kezdetben akácfa koporsókban temetkeztek a száműzött öregek, de haza
már úgy sem jutottak. Láttam gyökérszakított családot is, ahol az unoka nem
értette a nagybajuszú, szikár nagyapa nyelvét, s az önigazolás délibábjától
megszédülve évezredes köteléket szaggatott szét. Láttam gazdag országokban
szolgaként gürcölőket is, illúziók után mozduló családokat, kiknek a szíve
mégis az ősi földhöz ragadt, s ezért időről-időre hazatérnek – mert itt
valahogy mélyebbről lehet boldognak lenni… S láttam gyávákat is.
Sokfélék
vagyunk, s mégis egyek. Magyarok. Ne féljünk ezt kimondani! Nekünk ez a sors
jutott, s ez a feladat is. Tanítók legyünk és tanítványok. Csillogó szeműek,
jövőbe tekintők, Isten országát építők, szeretetre éhesek, békét keresők – s
legyünk bátrak is...
Tisztelt
hölgyek és urak! Ne féljünk hát birokra kelni a zúgó áradattal! Ne restelljük azt
a bizonyos bárkát közösen építeni, szüntelenül segítsük egymást! Nincs
felesleges diák, feláldozható iskola, nincs vesztegetni való idő sem! A
felvidéki magyar tanítólét, a hétköznapok küzdelmei fájdalmasan végigszántanak ugyan
rajtunk, s rögös az út is, de minden csallóközi gazda tudja, s elmondom én is: a
barázdák mélyén, a rögök között mindig új élet, új jövő, új remény sarjad!
Bízzunk és dolgozzunk hát!
Köszönöm
megtisztelő figyelmüket!
(Elhangzott a SZMPSZ Országos Tanévnyitóján, 2015. augusztus 29-én, Gútán)
