 |
| A november 11-én megjelenő könyv címlapja |
Ki olvas manapság krónikát? Ki szereti lapozgatni az elsárgult, poros, moly– és egérrágta lapokat? Van még, akit megérintenek a szigorú, tömött sorokba rendezett, tollszárral írt betű–remekek, mik ízes, régies szófordulatokkal regélnek hajdani emberekről, sorsokról, harcokról? Tenni akaró, tudós papokról, erélyes tanárurakról, „szigorúan nyájas és nyájasan szigorú” tanítónőkről mesélnek, kiknek harcai, vágyai, vívódásai mára történelemmé dermedtek. Mégis élnek ők — bennünk, a tanítványok tanítványaiban.
Aki krónikát olvas, megismeri a múltat. A segítségével, talán megérti a jelent. Ha meghallja a múlt hangjait, megsejtheti a jövőt is... Ha valaki igazán kitartó, végül magára ismer, mert felismeri az ősök igazságát: „Az iskoláról jegyzőkönyv fog vezettetni, az érdemesek örök emlékűl beiratnak”. Csendesen, tisztán zengnek ezek a szavak az idők távolából. Szelíden súgják: élni kell és tenni a közösségért, gyermekeinkért, a szebb és boldogabb jövőért. Tanítani, taníttatni kell, s tűzbe, múltba, hagyományba mártott tollal írni az Élet könyvébe, örök emlékül az utánunk jövőknek...
A Krónika lapjaira írt „érdemesek”, nem csak az érdeklődő olvasók fürkésző tekintetétől, s termékeny képzeletétől elevenednek meg. Bár ők maguk ódon temetők horpadt sírjainak rögévé nemesültek, de szellemük, tanításuk és erkölcsük még ma is él: a késői utódokban, bennünk — a „gútai nemzetben”.
A kezdetekről nehéz biztosat állítani, az 1715 előtti időkről ugyanis nincs hitelt érdemlő feljegyzés a gútai iskolaügyről. Az ekkori „nagy tűzvész” mindent elemésztett, a gútai anyakönyvek is csak ettől az évtől maradtak meg. Bár Molitorisz Géza szerint „ebben a népes községben a legrégebb idők óta létezik iskola”, az első feljegyzések, melyek ezt a területet is érintik, csak 1754-ből származnak. 1780-ban már iskolamester tanít Gútán, télen 30, nyáron 60 gyereket. (Valószínűleg a mai is létező Mester utca elnevezése erre vezethető vissza)...
Aki krónikát olvas, megismeri a múltat. A segítségével, talán megérti a jelent. Ha meghallja a múlt hangjait, megsejtheti a jövőt is... Ha valaki igazán kitartó, végül magára ismer, mert felismeri az ősök igazságát: „Az iskoláról jegyzőkönyv fog vezettetni, az érdemesek örök emlékűl beiratnak”. Csendesen, tisztán zengnek ezek a szavak az idők távolából. Szelíden súgják: élni kell és tenni a közösségért, gyermekeinkért, a szebb és boldogabb jövőért. Tanítani, taníttatni kell, s tűzbe, múltba, hagyományba mártott tollal írni az Élet könyvébe, örök emlékül az utánunk jövőknek...
A Krónika lapjaira írt „érdemesek”, nem csak az érdeklődő olvasók fürkésző tekintetétől, s termékeny képzeletétől elevenednek meg. Bár ők maguk ódon temetők horpadt sírjainak rögévé nemesültek, de szellemük, tanításuk és erkölcsük még ma is él: a késői utódokban, bennünk — a „gútai nemzetben”.
A kezdetekről nehéz biztosat állítani, az 1715 előtti időkről ugyanis nincs hitelt érdemlő feljegyzés a gútai iskolaügyről. Az ekkori „nagy tűzvész” mindent elemésztett, a gútai anyakönyvek is csak ettől az évtől maradtak meg. Bár Molitorisz Géza szerint „ebben a népes községben a legrégebb idők óta létezik iskola”, az első feljegyzések, melyek ezt a területet is érintik, csak 1754-ből származnak. 1780-ban már iskolamester tanít Gútán, télen 30, nyáron 60 gyereket. (Valószínűleg a mai is létező Mester utca elnevezése erre vezethető vissza)...
Részlet az epilógusból:
A Gútai Római Katolikus Leányiskola utolsó éveiről alig maradtak ránk írásos emlékek. Az iktatókönyv rövid, tényszerű bejegyzései azonban így is pontosan kirajzolják a világháború utolsó éveit. 1944. november 13-ig többé–kevésbé működik az iskola, talán csak az igazolatlanul mulasztó diákok száma nagyobb a szokásosnál. Ezt követően viszont felgyorsulnak az események. Mintha egy némafilm karcos, fekete–fehér kockái peregnének előttünk, mikor a bejegyzéseket olvassuk:
1944. november 25. – az iskola kórházzá alakítása, ahol a tanítónők az önkéntes ápolónők;
1945. február 5. – tisztviselők önkéntes eltávozása
1945. február 7. – a vallási és közoktatási tárca körébe tartozó alkalmazottaknak a Német Birodalom területére való ideiglenes áttelepülése; menekült tanítók és altisztek beosztása...
Ezek még a Királyi Tanfelügyelőség körlevelei voltak — és természetesen magyar nyelven íródtak. Mivel Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya és a szövetséges nagyhatalmak Moszkvában, 1945. január 20-án aláírták a fegyverszüneti egyezményt, mely az 1937. december 31-i határok visszaállítására és az 1938 után elfoglalt területek átadására kötelezte Magyarországot, az utolsó intézkedések már ennek ismeretében valósultak meg. Fő cél a károk enyhítése és a menekülés lehetőségeinek megteremtése volt. A Leányiskola tanítónői mégis Gútán maradtak. Tanítani, építeni, támaszt nyújtani, példát mutatni.
Az ezt követő események már az április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram szellemének megfelelően zajlottak. A komáromi tanfelügyelőség (ekkor Teleky Miklós az iskolafelügyelő), a 15/1945. számú, április 18-án kelt körlevelében az iskolák mielőbbi rendbehozatalát és a tanítás megszervezését és haladéktalan megkezdését adta feladatul. A tananyag szempontjából a következő irányelveket határozta meg: „A tanitás menetére nézve egyelőre részletes utasitást ne várjanak a tantestületek, hanem igyekezzenek a kartársak az általuk jól ismert hiányokat pótolni. Főképpen a reáltantárgyakban igyekezzenek intenziv munkát kifejteni s a gyermekek előképzettségében az alaphiányokat pótolni legalább annyira, hogy a továbbhaladásra nézve kiinduló alapot nyerjenek. Minden tanár és tanitótestület lelkiismeretére bizom azt, hogy mely tárgyakat és abból milyen tananyagrészt tart fontosnak. A szlovák nyelv tanitása heti 3 órában a II. elemi osztálytól kezdve felfelé kötelező. (...) Történelem, földrajz, vagy más humántárgyakban előforduló politikai vonatkozások elhagyandók. (...) A diáksapka, vagy egyenruha viselése beszüntetendő.”
Az iskola (utolsó) igazgatónőjének, Vöröss Jánosné Tánczos Júliának az április 27-én küldött válaszleveléből, jelentéséből kiderül, hogy a „leányiskola épületének rendbehozatalával egyelőre számitani nem lehet.” A tanítást a községi polgári iskola és a községi népiskola épületében szervezték meg, az áldatlan körülmények ellenére sikerrel. „Az 1944/45. tanévben a beirt tanulók száma a következő: I/a. oszt. 54 tanuló, I/b. oszt. 58 tanuló, II. oszt. 58 tanuló, III. oszt. 62 tanuló, IV. oszt. 67 tanuló, és VI. oszt. 47 tanuló.” Fontosnak tarja, hogy megjegyezze: „A gutai róm. kat. leány népiskola tanerői mind a helyükön vannak”...
1944. november 25. – az iskola kórházzá alakítása, ahol a tanítónők az önkéntes ápolónők;
1945. február 5. – tisztviselők önkéntes eltávozása
1945. február 7. – a vallási és közoktatási tárca körébe tartozó alkalmazottaknak a Német Birodalom területére való ideiglenes áttelepülése; menekült tanítók és altisztek beosztása...
Ezek még a Királyi Tanfelügyelőség körlevelei voltak — és természetesen magyar nyelven íródtak. Mivel Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya és a szövetséges nagyhatalmak Moszkvában, 1945. január 20-án aláírták a fegyverszüneti egyezményt, mely az 1937. december 31-i határok visszaállítására és az 1938 után elfoglalt területek átadására kötelezte Magyarországot, az utolsó intézkedések már ennek ismeretében valósultak meg. Fő cél a károk enyhítése és a menekülés lehetőségeinek megteremtése volt. A Leányiskola tanítónői mégis Gútán maradtak. Tanítani, építeni, támaszt nyújtani, példát mutatni.
Az ezt követő események már az április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram szellemének megfelelően zajlottak. A komáromi tanfelügyelőség (ekkor Teleky Miklós az iskolafelügyelő), a 15/1945. számú, április 18-án kelt körlevelében az iskolák mielőbbi rendbehozatalát és a tanítás megszervezését és haladéktalan megkezdését adta feladatul. A tananyag szempontjából a következő irányelveket határozta meg: „A tanitás menetére nézve egyelőre részletes utasitást ne várjanak a tantestületek, hanem igyekezzenek a kartársak az általuk jól ismert hiányokat pótolni. Főképpen a reáltantárgyakban igyekezzenek intenziv munkát kifejteni s a gyermekek előképzettségében az alaphiányokat pótolni legalább annyira, hogy a továbbhaladásra nézve kiinduló alapot nyerjenek. Minden tanár és tanitótestület lelkiismeretére bizom azt, hogy mely tárgyakat és abból milyen tananyagrészt tart fontosnak. A szlovák nyelv tanitása heti 3 órában a II. elemi osztálytól kezdve felfelé kötelező. (...) Történelem, földrajz, vagy más humántárgyakban előforduló politikai vonatkozások elhagyandók. (...) A diáksapka, vagy egyenruha viselése beszüntetendő.”
Az iskola (utolsó) igazgatónőjének, Vöröss Jánosné Tánczos Júliának az április 27-én küldött válaszleveléből, jelentéséből kiderül, hogy a „leányiskola épületének rendbehozatalával egyelőre számitani nem lehet.” A tanítást a községi polgári iskola és a községi népiskola épületében szervezték meg, az áldatlan körülmények ellenére sikerrel. „Az 1944/45. tanévben a beirt tanulók száma a következő: I/a. oszt. 54 tanuló, I/b. oszt. 58 tanuló, II. oszt. 58 tanuló, III. oszt. 62 tanuló, IV. oszt. 67 tanuló, és VI. oszt. 47 tanuló.” Fontosnak tarja, hogy megjegyezze: „A gutai róm. kat. leány népiskola tanerői mind a helyükön vannak”...
A bevezető és az epilógus között van maga a könyv, mely a gútai iskolaügy történetét tartalmazza 1730-tól 1950-ig... Megtekinthető benne a gútai iskolamesterre utaló legelső latin nyelvű hivatkozás, láthatóvá válnak a tanítás fejlesztéséért vívott harcok, elolvasható az 1920 utáni tanfelügyelői utasítás, melyben a cenzúrázás részletei vannak leírva; megtekinthető a csehszlovák himnusz hivatalos magyar szövege, valamint megtudható, miért ünnep november 7-e Gútán... Elolvasható az is, mit tanultak hajdanán az elemi iskolában, miket hajtogattak, horgoltak, milyen verseket és énekeket daloltak nagy- és dédszüleink. S mindez a könyv CD-mellékletén meg is hallgatható!
Mindez miért? Hogy "a gutai római katolikus népiskola tanerői" az őket megillető helyükre kerüljenek: a késői utódok emlékezetébe és szívébe!
Fontos közlemény: a könyv a gútai polgárok és Gúta Város Önkormányzata támogatásával készült. A kiadvány minden közreműködője a város iránti szeretetből, teljesen ingyenesen végezte gyűjtő, szerkesztő és alkotó munkáját, hogy mindannyian gazdagodjunk általa. A eladásából származó bevételek a Palkovich Viktor Társulat tevékenységére és a következő kiadvány megjelentetésére lesznek fordítva.
