Birokra kelni a zúgó áradattal...

Tisztelt hölgyek és urak!

Vannak szent helyek a világon. Kitüntetett terek, ahol érezni az isteni kegyelem kiáradását, ahol forrása van a jónak, a szépnek, az igaznak, a szentnek. A templomok ilyenek, s én úgy gondolom, hogy bizonyos értelemben az iskolák is. Források törnek ott elő az Élet vizével, hogy a szomjunkat olthassuk, s jövőnk legyen. Népek és nemzedékek életének olyan rögzített, biztos pontja az iskola, amely tovább viszi a tudást, kultúrát, közösséget kovácsol, erkölcsöt formál, s megalapozza a következő generációk értékrendjét, szorgalmát, képességeit. Kutatóműhely is egyben, hiszen nemzedékek vonulnak itt át fürkésző és értő tanártekintetek előtt, akik, ha jól figyelnek, megsejthetik a jövőt.

Mi lesz velünk? – sokan feltették már ezt a kérdést. Most még hét ágra süt a nap, de vihart és mindent elmosó özönvizet jósolnak a jelek értői. Kevés gyerek születik, sokan adják fel őseik nyelvét, kultúráját, kevés a pénz az iskolát megtartani, csökken az anyanyelvi órák száma, túl sok a külföldön maradó, a kivándorló, a vándorbotot ragadó… Bizony, vihar készül, bárkát kéne ácsolni. Olcsó, de egyszerű hajót, mely felülemelkedik az áron, s megment minket az alattomos, láthatatlanul körülölelő, majd a mélybe húzó fullasztó áradattól.

Úgy mondják, hajdan, a Pannon-tenger visszavonulása után ezen a vidéken is számtalan folyó kanyargott, sebes sodrással áradva, hömpölyögve, magával ragadva mindent, ami az útjába került. A régi komáromiak úgy tudták, hogy egyszer egy óriási kőszikla emelkedett ki a habokból, s útját állta a zúgó áradatnak. A tajtékos hullámok nekifeszültek, próbálták elsodorni, de végül elcsendesedve megtörtek rajta, s lerakták terhüket. Az apró homokszemek, morzsalékok a megszelídült vízben leülepedtek, s létrejött Európa legnagyobb folyami szigete, a Csallóköz.

Bizony, kellenek ilyen szilárd szegletkövek, mozdíthatatlan, erős bércek, amelyek megtartanak. A komáromiak templomot építettek rá, a Szent Rozália-templomot, s ma is hiszik, hogy ez a város legszilárdabb pontja. Mi is csak a hitre építhetünk. Remélnünk kell, hogy a rosszból is jó sarjad, s hinnünk kell a szeretet végső győzelmében, s tanárként a magyar ifjúságban is, a jobb és szebb jövőben. Karjainkat kitárva kötelességünk útját állni az enyészetnek, s homokszemet homokszem mellé rakva erős várat építeni belőle Istenünknek, hazánknak, népünknek!

Itt Gútán, ahol a Kis-Duna és a Vág összesimulva ölelik a számunkra oly drága anyaföldet, s a Csallóköz más részein is, ahol hajdan Tündér Ilona lejtette táncát, mást is megtanultak őseink. Fát ültetni, dús növényzetet telepíteni oda, ahol omlékony a part. Tanuljunk tőlük! A mélyen kapaszkodó gyökerek megtartják az egészen laza talajt is, s dús lombot és bő termést hoznak a szorgalmas gazdának. A jó tanár is kell, hogy tudja, hogyan kell egyre mélyebbre vezetni az anyaföldbe az érdeklődés hajszálgyökereit, egyre jobban elmerülve abban a gazdagságban, a csodálatos, tápláló és megtartó erőben, melyet az évszázadok hoztak létre munkával, vérrel, verejtékkel az önnön porukból. A pedagógus nevel, növel, bíztat, s megmutatja a láthatót s megsejteti a láthatatlant. Megtanítja, hogy embernek lenni nem adottság, hanem feladat. Megtanítja, hogy a szülőföld megtart, s néha azt is, hogy a szülőföldet meg kell tartani. A régi iskolamesterek még úgy vélték, hogy a jó tanár „önvérébe mártott tollal írja az ember- és hazaszeretet nagy himnuszát”. Kedves jövendő kollégák: ilyenek legyetek!

Vannak idők, mikor minden erőfeszítés, óvintézkedés feleslegesnek látszik. Nem véletlenül van itt, a gútai templomban a jobbomon, Nepomuki Szent János szobra. A folyók, hidak, vízimolnárok, a vizek fenyegetettségében élő emberek védőszentje ő. Mert néha kéretlenül és alattomosan eljön a pusztító ár és könnyedén elmossa egy élet munkáját is. Éppen 50 éve történt, hogy Csicsó és Kulcsod között, a Ladocsi rámpánál átszakadt a töltés, s a betörő víz elérte és elmosta Gútát. Házak ezrei dőltek romba, tízezrek hagyták el otthonaikat, posvány és enyészet uralta az egész vidéket. Veszni látszott minden. Az elkeseredést azonban felváltotta az összefogás, a sajnálkozást pedig a segíteni akarás, az önzetlenség. Az ár levonulta után újjáépült és szebb, korszerűbb, élhetőbb község lett, s két évvel később a városi rangot is elnyerte. Az emberek lelkében keletkező sebek idővel behegedtek, s nyilvánvalóvá vált, hogy van mit köszönni az árvíznek: az újjáépülést, az összefogás és kölcsönös segítség megtapasztalását.

Igen, mindenkor közösségben kell gondolkoznunk. Saját üstökénél fogva senki nem emelheti ki magát, együtt kell menetelnünk előre. Sziklaszilárdságú alapokra kell támaszkodnunk, hittel és reménnyel kell a jövőre tekinteni, s tehetségünkhöz mérten munkálkodnunk egymásért, egymást segítve, vállvetve a közös célért. Ez pedig szépen összecseng a tanári hivatásban rejlő abszurditással: hiszen a tanár akkor válik naggyá, ha a tanítvány több, jobb és nagyobb lesz, mint maga a tanító.

Tanárok, tanítók, nevelők, növelők, felvidéki magyar pedagógus kollégák, nagy a mi felelősségünk! Világok teremtői lehetünk, vagy ha úgy tetszik, társak Isten teremtő munkájának földi folytatásában. Édenkertet telepíthetünk még a sivatagba is, ahol együtt él békésen a „párduc a gödölyével” – vagy a végítélet hírnökeivé is válhatunk. Megtarthatjuk vállunkon a reménytelenség hálójába gabalyodott közösséget, vagy játszi könnyedséggel messzi országokba lökhetünk egész generációkat is. Sok múlik rajtunk, hiszen a nemzet napszámosaként mi lehetünk az eljövendő nemzedékek látói, értői és talán a formálói is. Én hiszek benne, hogy szorgalmas munkával, bölcs szavakkal, hiteles, példamutató és megszentelt élettel meg tudunk tartani minden talpalatnyi földet, kiejtett magyar szót, értéket és mindent, ami fontos, ami csak kell a szabad és boldog élethez – itt, a szülőföldünkön.

Úgy mondják, minden kornak megvan a maga harca. A mi korunk nagy küzdelmeit, a törvények, rendeletek, ilyen-olyan alapelvek dzsungelében, a pénz és arrogancia ellen kell vívnunk a túlélésért. Ingatag talajon, talán ingoványban menetelünk. Aki nem emeli fel a fejét, az nem jut levegőhöz, megfullad. Lehajtott fejjel nem látni a célt sem. Emelkedik az ár, egyenesedjünk hát ki, s lassan bárkát is el kéne kezdeni ácsolni. Közösen, céltudatosan, együtt munkálkodva. Nincs egyszerűbb, kevesebb erőfeszítést igénylő módszer, s tisztában vagyok azzal is, hogy a lankadóknak mindig elérhető közelségben van egy csónak is. Könnyű rá felszállni, s Kharón, az alvilág révésze olcsón számítja a fuvart a hömpölygő áron keresztül a túlpartra. Vissza azonban nem hoz senkit, erre alaposan megtanított minket viharos felvidéki magyar történelmünk.

Néhány héttel ezelőtt olyan temetőben sétáltam, ahol itteni emberek neveit vésték a kövekre. Kitelepített, megalázott, idegen földre kényszerített véreim ők. Úgy mesélik, kezdetben akácfa koporsókban temetkeztek a száműzött öregek, de haza már úgy sem jutottak. Láttam gyökérszakított családot is, ahol az unoka nem értette a nagybajuszú, szikár nagyapa nyelvét, s az önigazolás délibábjától megszédülve évezredes köteléket szaggatott szét. Láttam gazdag országokban szolgaként gürcölőket is, illúziók után mozduló családokat, kiknek a szíve mégis az ősi földhöz ragadt, s ezért időről-időre hazatérnek – mert itt valahogy mélyebbről lehet boldognak lenni… S láttam gyávákat is.

Sokfélék vagyunk, s mégis egyek. Magyarok. Ne féljünk ezt kimondani! Nekünk ez a sors jutott, s ez a feladat is. Tanítók legyünk és tanítványok. Csillogó szeműek, jövőbe tekintők, Isten országát építők, szeretetre éhesek, békét keresők – s legyünk bátrak is...

Tisztelt hölgyek és urak! Ne féljünk hát birokra kelni a zúgó áradattal! Ne restelljük azt a bizonyos bárkát közösen építeni, szüntelenül segítsük egymást! Nincs felesleges diák, feláldozható iskola, nincs vesztegetni való idő sem! A felvidéki magyar tanítólét, a hétköznapok küzdelmei fájdalmasan végigszántanak ugyan rajtunk, s rögös az út is, de minden csallóközi gazda tudja, s elmondom én is: a barázdák mélyén, a rögök között mindig új élet, új jövő, új remény sarjad! Bízzunk és dolgozzunk hát!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

(Elhangzott a SZMPSZ Országos Tanévnyitóján, 2015. augusztus 29-én, Gútán)