Égi patrónusunk ünnepén...

A MARIANUM épülete az 1930-as évek végén

 Főtisztelendő püspöki helynök úr, tisztelt hölgyek és urak, kedves vendégeink, drága Marianumosok!

Intézményünk, a MARIANUM Egyházi Iskolaközpont patrónusának, Nagyasszonyunknak, égi édesanyánknak ünnepén szeretettel köszöntöm Önöket. Ünnepelni jöttünk ma össze — és emlékezni. Olyan korok embereinek példájára tekinteni, akik felül tudtak emelkedni a kilátástalanságon és bizalommal tekintettek a történelem istenére.

Mekkora hit kellett őseinknek, hogy az 1920-ban felszabdalt hazából kizárva nem az összeomlást, az önfeladást választották, hanem az Istenbe vetett bizalmat, az összefogást, az építést. Ennek gyümölcse a Marianum Kisszeminárium és Internátus is, mely 1929-ben nyitotta meg kapuit. A maga nemében egyedülálló intézmény célja a magyar ajkú papok és a felvidéki keresztény értelmiség kinevelése volt. A régi iratokból, évkönyvekből és a visszaemlékezésekből kitűnik, hogy teljesítette amiért létrejött, a felvidéki magyarságnak a véréből való papot, tanítót és értelmiségit nevelt. Egyre többet és többet. Szükségessé vált az épületet bővítése, beépítették a tetőteret is, s ekkor, 1935-ben volt az, mikor elhelyezték rajta a keresztet és a feliratot is. Miért is? Talán az evangéliumi gondolatot követték: „Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van.” 1935-től maga az épület is hirdette azt az értékrendet, örömhírt és világosságot, amely hitünk szerint megtart és felemel egyént és közösséget egyaránt.

Aztán kitört a háború. Éhség és szegénység lett, az alagsorban sebkötözőt rendeztek be, harctéri szolgálatra hívták az igazgatót is, de a nevelés továbbra is zökkenőmentesen folyt. Néha csak fél liter tej és jegyért kapott kenyérdarab jutott, de a kereszt tövében becsülettel helytállt mindenki.

Aztán valami megváltozott. Kiáradt a pokol. Közeledett a front, s közben 1945. februárjában Szlovákia Kommunista pártja kassai munkaértekezletén egy bizonyos Gustáv Husák, a párt ügyvezető elnöke beszámolójában kifejti, hogy mivel a magyar lakosság 1938 őszén üdvözölte a visszacsatolást Magyarországhoz, ezért most bűnhődnie kell: „A magyaroknak tudomásul kell venniük, hogy semmiféle terület nem kerül vissza Magyarországhoz és ilyen kérdésről senkivel sem fogunk tárgyalni. A szlovák paraszt és munkás, akit a magyarok kiűztek erről a gazdag vidékről és századokon keresztül az északi vidékekre üldöztek, újból megkapja ezt az ősi szlovák területet…”

Néhány nappal később, a Szlovák Nemzeti Tanács Oktatási és Népművelési Megbízotti Hivatala kiad egy körlevelet „a tanulók beíratásáról és a nemzeti iskolák megszervezéséről a Magyarországtól visszacsatolt területen. A körlevél felszólítja a tanfelügyelőket, hogy a visszacsatolt területek összes iskolájában azonnal függesszék fel az oktatást, majd gondoskodjanak a tanulók új beíratásáról előbb a szlovák, ennek lezárása után pedig a magyar tanítási nyelvű iskolába. „Ez a beíratás a következő demokratikus elv alapján történjék: szlovák gyermekeket szlovák iskolába, magyar gyermeket magyar iskolába. A nemzetiség megállapításánál azonban a magyarosítás következtében nem csupán a gyermek nyelve a meghatározó. Sok szlovák származású gyermeket az iskola oly mértékben elmagyarosított, hogy részben vagy egyáltalán nem bírják a szlovák nyelvet. A szlovák népen elkövetett jogtalanságok helyrehozása érdekében ezeket a gyermekeket vissza kell téríteni a szlovák iskolába.”

A visszacsatolt területek pedagógusait át kell helyezni a járások szlovák lakosságú részébe, a magyar iskolák igazgatóivá pedig vagy „demokratikusan gondolkodó” magyar vagy a magyar nyelvet bíró szlovák nemzetiségű pedagógust kell kinevezni.

1945. március 30.-án a Vörös Hadsereg egységei elfoglalják Komáromot. Ekkor történt az is, hogy a Marianum építését is támogató politikusunk, Esterházy János gróf, a szlovákiai Magyar Párt elnöke a következő szavakkal utasítja vissza Lujza nővére előtt a számra felkínált menekülési lehetőséget az orosz csapatok elől: „Ami engem illet, én nem hagyom el az országot. (...) túlságosan mély gyökereim vannak szülőföldemben ahhoz, hogy el bírnám hagyni!” Vértanú politikusunk szavai ma is aktuálisak.

A következő hetek és hónapok tragikus eseményeit igazából még ma sem dolgoztuk fel, árnyként vetül a jelenre is: a kassai kormányprogram „a nemzet árulóit és a nép ellenségeit”, köztük a magyarokat és a németeket is, megfosztja választójogától, a magyar és német kisebbség egészét háborús bűnösnek nyilvánítja és megfosztja csehszlovák állampolgárságától, sokakat kiutasítanak az országból is. Nemzeti Földalapot hoznak létre, amely átveszi a németek és magyarok elkobzott földjeit, épületeit, vagyonát. Bezárták a cseh és a szlovák városokban az összes német és magyar iskolát, s ekkor szűnik meg a nagy hírű komáromi bencés gimnázium is.

1945. május 4.-én a nyitrai székhelyű nyugat-szlovákiai területi katonai parancsnokság arra utasítja a dél-szlovákiai járási nemzeti bizottságokat, hogy a magyarokat és németeket „vallási, politikai vagy faji hovatartozásra való tekintet nélkül kényszerítsék arra, hogy 24 órán belül hagyják el az ország területét. A kitelepítések, kitoloncolások, a reszlovakizáció és a munkatáborok időszaka volt ez. A Marianumban nevelkedő kispapokról az utolsó csoportkép 1946-ból maradt ránk. Valószínűleg ezt követően államosítják az épületet és minden berendezését, az óriási udvart, a kertet.

1950-ben kezdődik az ún. K-akció, vagyis a szerzetesrendek felszámolása: a népi milícia és a rendőrség egységei az éjszaka folyamán rátörnek a férfi rendházakra, s a szerzeteseket internálótáborokba deportálják, majd a rajtaütéseket május 3-4-én megismétlik. A két akció során Szlovákia 75 rendházából több mint ezer szerzetest hurcolnak el, többségüket Bacsfára, Podolinba és Garamszentbenedekre internálják.

A háborúnak, a szerzetespapok és nővérek internálásának és a kitelepítéseknek köszönhetően tanítóhiány keletkezett, ezért 1950. július 10.-én az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal 317 személy részvételével hathetes tanítóképző tanfolyamot indít Pozsonyban a tanítói érettségivel nem rendelkező munkás-és parasztszármazású ifjak részére, akik szeptembertől munkába is álltak, s nem egyszer igazgatói széket is kaptak.

Ugyanebben az évben a rendőrség és a népi milícia egységei az ún. R-akció keretében az apácákat hurcolják el, s gyűjtőtáborokba internálják.

1950. szeptember 1. mégis nevezetes dátum. Megnyílnak Szlovákiában az első magyar tannyelvű óvodák és iskolák. Ekkor nyitja meg kapuit Komáromban a magyar tannyelvű gimnázium is, melynek néhány pedagógusa és a gimnázium és az tanító- és óvónőképző távolabbról érkező diákjai is a Marianumban kapnak szállást.

A kort jellemzi az is, hogy abban az időben a CSEMADOK is legfontosabb feladataként a magyar burzsoá nacionalizmus elleni harcot jelöli meg: „Kérlelhetetlen harcot folytatunk a burzsoá nacionalista ideológia minden megnyilvánulása ellen a csehszlovákiai magyar dolgozók között. Nem engedjük meg, hogy a magyar burzsoá nacionalisták megbontsák hazánk magyar dolgozóinak a cseh, szlovák és Csehszlovákia többi nemzetiségeihez fűződő barátságát és népünk egységét.”

Ekkor, valószínűleg 1952-ben történt, hogy a Marianumban elszállásolt diákok egy csoportja lefűrészelte a keresztet, kidobta a szenteltvíztartókat, s leverte a bejárat fölötti címerpajzsról a feszületet is...

Van, akit elvakít a düh és a félelem, s van, aki megijed a világosságtól is. Ne rájuk emlékezzünk ma! Azok emlékét őrizzük, akik ezekben a sötét időkben is megőrizték az értelem és a hit lángocskáját, s tovább merték azt adni tanítványaiknak, gyermekeiknek. Emlékezzünk a nagy pedagógusokra, fogyatkozó nemzetünk tiszta szívű napszámosaira, akik a kereszt jele alatt egyenes gerinccel, tiszta jellemmel, alázattal és nagy tudással szolgálták Istent, hazát és a tudományt. Komárom és a Felvidék nagy hírű tanáregyéniségei ők, akik a tudományokon kívül emberségre, magyarságra, Isten szeretetére is tanítottak, tanítanak. Nevük ma is fogalom, életük követendő példa. Legyünk mi is olyanok, mint ők. Sokukat ismerhettük is. Itt éltek, s itt élnek köztünk ma is. Bartal Károly Tamás nyugalmazott jászóvári premontrei apát, Mons. Koller Gyula, a Remény c. újság alapító főszerkesztője vagy mindannyiunk Burian Laci bácsija, a deportált magyarokkal önként sorsközösséget vállaló atya az utolsók a Marianum Kisszeminárium növendékei közül, akik Isten szeretetét az életükkel közvetítik mindmáig. De említhetnénk az örökké szelíd Farnbauer tanár urat, az Oláh testvéreket, Imrét és Györgyöt, szeretett kollégánkat, s Oláhné Domonkos Ica nénit, akik a matematikáról és a magyarságról beszéltek, s közben hogy-hogy nem mégis Istenről szóltak... Sok derék ember tartotta fontosnak a szellem világosságát tovább adni, a mai napon ünnepelt Máriához hasonlóan igent mondani az isteni kegyelemre vállalva azt is, hogy az a kereszt fájdalmát is hordozhatja. Rájuk emlékezzünk ma!

Tanított itt, e falak között egy szigorú, elveihez és Istenhez a végsőkig ragaszkodó gimnáziumi tornatanár is. Nem akárki volt, a nevéhez fűződik a talajon ugrott nyújtott testű hátraszaltó világelsősége. Tizennégyszeres magyar válogatott. 1935-ben a Budapesten rendezett Főiskolai Világbajnokságon csapatban és gyűrűn világbajnok lett. Az 1936-os berlini olimpián a magyar tornaválogatottal hatodik helyezést ért el. Az 50-es évek elején többször megakadályozta, hogy lekerüljön a kereszt a Marianum tetejéről, s kikopjon a magyarság a diákok lelkéből. Akkoriban is ez hősi tett volt, ami miatt elüldözték Komáromból, meghurcolták őt és családját is. Végül mint egyszerű fizikai munkás került Szepsibe, ahol később nyugdíjazásáig a magyar tannyelvű gimnázium tanára volt. Emlékezzünk most Sarlós József tanár úrra is, kinek unokája a mai Marianum pedagógusainak sorát erősíti.

Kedves hölgyek és urak! Az emberben él a vágy, hogy ami elromlott, azt helyre kell állítni. A mai korszellem mégsem ezt diktálja. Ami elromlott, azt ki kell dobni, meg kell szabadulni tőle, kell venni egy másikat... – mondják. Én nem ebben hiszek. Az az én meggyőződésem, hogy vannak örök értékek, szikla szilárdságú elvek, biztos pontok ebben a csodálatos világban, melyekhez ragaszkodnunk kell. Ezeket a kincseket időről-időre balgán és vakon megtiporják, elpusztítják s valami csoda folytán azok mégis túlélnek mindent, fel-fel villannak a lét szürke porában és utat mutatnak, mert időtlenek mint az Út, biztosak mint az Igazság, s legyőzhetetlenek mint az Élet.

Mire a kereszt és a felirat? Sokunknak talán arra, hogy tudjuk, ott magasodik a fejünk felett még akkor is, ha nem látjuk, ha sötét van, ha viharos az ég vagy bánat fodrozza a lelkünket. Állandóan figyelmeztet arra, hogy mekkorát kell nőnünk az Isten felé, — bizony, éppen egy keresztnyit. S végül üzen az utcán haladónak is, hogy a hit és erkölcs 2000 éve változatlan példája bizony békésen meg tud férni a 21. századi tudással, elvárásokkal, célokkal. A díszlet változik csak, az ember nem.

Tisztelt hölgyek és urak! Végezetül köszönetet szeretnék még mondani Komárom város oktatási és kulturális bizottságának és önkormányzatának is, hogy anyagilag is támogatták a Marianum régi szimbólumainak helyreállítását és elhelyezését. Köszönet Madarász Ignácnak és Kürti Péternek, akik az eredeti stílus és méretek alapján időtálló fémbe foglalták a keresztet és a feliratot! Isten fizesse meg nekik áldozatos munkájukat!

Befejezésül engedjék meg, hogy felolvassam a Marianum egykori igazgatójának, Bárány Anzelm atyának a szavait 1935-ből, amelyek mintha a mai diákokhoz és talán a felnőttekhez is szólnának: „Kedves magyar Testvéreink! Benneteket a Gondviselés abba az intézetbe helyezett, amelyet nagy fáradozással és áldozatokkal építettek fel azok, akik a szlovákiai katolikus magyarság jövőjét szívükön hordozzák. Becsüljétek meg tehát azt az iskolát, amely a ti javatokat és jövőtöket — amely egyúttal a magyar jövő is — szolgálja. Javítsátok ki a becsúszott hibákat, őrizzétek meg az intézet jó szellemét és jó hírét, hogy a Marianum nevét nemcsak a szlovákiai, hanem az egész katolikus magyarság is szégyenkezés nélkül, sőt örömmel és szeretettel emlegethesse!”

Hölgyek és urak, kedves diákok! Javítsuk hát ki a becsúszott hibákat, s közös erővel építsük szüntelen testünk, szellemünk és lelkünk harmóniáját, s hitünk, magyarságunk és felvidéki magyar közösségünk szebb jövőjét, és Isten országát!

Boldogságos szűz anyánk, mennyei pártfogónk és patrónusunk segítsen minket ebbéli törekvésünkben!

(Elhangzott a komáromi MARIANUM Egyházi Iskolaközpont 2012. szeptember 12-i ünnepségén)