Szűz Mária Szent Neve ünnepén

85 éves a Marianum. Kopott, de vastag falai vannak. Erősek, állandónak tűnnek. Ha ezek a falak beszélni tudnának, sok érdekes dolgot megtudhatnánk tőlük. Ki tudja manapság elképzelni például azt a helyzetet, amelyben az első világháborút követő békediktátum után találta magát a felvidéki magyarság? A háború rettenetéből kibontakozó világban, ahol az emberi élet mulandóságával mindenki szembesült, hiszen nem volt család, amelyet nem ért háborús veszteség; ahol új országok, határok születtek, s amit állandónak hittek, minden átalakult, elpusztult...

Bizony, az ilyen világban minden korábban örök életűnek vélt érték felülvizsgálatra szorul. A viharos időkben két dolgot tehet az ember. Az egyik megöli a lelket, a másik megőrzi azt. Az egyik út könnyebb: a megadásé, a beletörődésé, a közönyé. Ha átadja magát a fájdalomnak, elveszíti tartását, méltóságát, életkedvét, és hagyja, hogy elsodorja az idő, akkor elveszett az ember, s elenyészik a közösség is. A mi őseink nem ezt az utat választották.

A régi komáromiak úgy tartották, — én legalábbis úgy hallottam a legendát —, hogy hajdanán Komárom helyén az Ős-Duna számtalan ága folyt. A mai Szent Rozália-templom alatt volt egy kőszirt, amelybe ütközve folyamatosan lerakta hordalékát a folyó, így alakult ki a Csallóköznek ez a csücske, s maga Komárom is. Ez máig a város legerősebb pontja. Ilyen biztos pontot kerestek az idegen országba szakadt magyarok is. Megvetették a lábukat a hit kőszikláján, jövőjüket Szűz Mária oltalmába ajánlották és építeni kezdték a jövőt – éppen Komáromban.

„Hogy a magyar ajkú ifjak a papi pályára előkészülhessenek s e célból már középiskolai tanulmányaik idejében papnevelő intézet falai között gondos felügyelet szárnyai alatt lehessenek, Komáromban a magyar ajkú s a papi pályára készülő ifjak számára kisszeminárium létesítésére határoztam el magamat.”, – írta 1922-ben Dr. Jantausch Pál apostoli kormányzó Dr. Majer Imre komáromi apátplébánosnak. Ekkor már megfogalmazódott a gondolat, hogy a kisebbségbe szakadt nemzetrészek megmaradásának kulcsa a magyar papságban rejlik. A gondolatot tett követte, s hat év alatt felépült a Marianum.

Ma, úgy gondolom, mégsem ezt ünnepeljük elsősorban. Azt a tényt inkább, hogy a felvidéki magyar katolikusok, papok, plébániák mindmáig példátlan összefogással és áldozatvállalással, önzetlenséggel építették fel közösen ezt az intézményt. Felajánlásokból, gyűjtésekből, kölcsönjegyekből, gőzmalom-részvényekből és sok-sok hitből és reményből gyúrták össze ezeket a falakat, mely befogadhatta az ország különböző részeiből összesereglett kispapokat.

Az intézmény 1929. szeptember 12-én, a névadó patróna, Szűz Mária neve napján nyitotta meg kapuit, s talán nem véletlen az sem, hogy a Marianum lakói éppen a Szent Rozália-templomba jártak rendszeresen szentmisékre…

Ha végigtekintünk a Marianum hőskorának dokumentumain, emlékein, élesen kirajzolódik előttünk egy vészterhes, ellentmondásos időszak, mely mégis rendkívüli embereket nevelt ki. Majer Imre, Gregorovics Lipót, Lestár István, Palkovich Viktor és még sokáig sorolhatnám azoknak a neveit, akiknek önzetlensége, fegyelme, találékonysága, kemény helytállása, keresztény magyarsága rányomta bélyegét az itt tanuló fiúkra. A későbbiekben a Marianum Kisszeminárium már kollégiumi feladatokat is ellátott, s ennek megfelelően alakult a célkitűzése is, melyet 1934-ben Dr. Lestár István így fogalmazott meg: „A katholikus magyar ifjúságnak maga Isten adott vezért, eszményt és pártfogót Szent Imre hercegben, ezt a hármas örökséget menti a mi magyar katholikus szeminárium–internátusunk, ezzel biztosítván legjobban a katholikus magyar nép számára a véréből való papot, tanítót és értelmiséget.”

Ezt a célját el is érte a Marianum: sok pap, és értelmiségi nőtt fel e falak közt, nevelődött hitéhez és nemzetéhez hűséges emberré. Elég csak a nemrég elhunyt Burian László atyára, vagy az utolsó két Marianumosra: Bartal Károly Tamás nyugalmazott jászói premontrei apátra, vagy éppen Koller Gyula pápai prelátus úrra gondolni.

A Marianum az 1994-es újraindításakor is dicső elődeink szándékát követte, s teszi ezt azóta is. A 20 évvel ezelőtt megnyílt egyházi alapiskola mellé később gimnázium és óvoda is került. Ezek lettek az első szlovákiai magyar egyházi iskolaközpont részeit, mely legutóbb a Szent Imre Kollégiummal és számos más épülettel is gyarapodott.

Őseink a hitben és a tudásban látták a megmaradást. Mi is ebben kell hogy lássuk kihívásokkal, gondokkal terhes korunk nagy problémáinak a megoldását. Mert ma is vannak ilyenek: lassan elfogy a közösségünk, elvándorolnak fiataljaink, évről-évre kevesebb gyerek születik és egyre bizonytalanabb a megélhetés. Olyan gondok ezek, melyek talán megoldhatatlannak tűnnek. Talán el is keserítik az embert. Ha a 85 éves, kissé kopottas, de masszív falak beszélni tudnának, biztos vagyok benne, hogy ma sem a feladásról mesélnének, hanem a másik útról. Arról a szilárd kősziklán lábat megvető, magunkat Boldogasszonyunk oltalmába helyező, jövőt építő keskenyebb útról.

A Marianum ugyanis Szűz Mária iskolája. Égi édesanyánk, Boldogasszonyunk, Nagyasszonyunk kezébe helyeztük magunkat és diákjainkat is, hogy istenfélő, becsületes, magyar keresztény fiatalokat neveljünk felvidéki magyar közösségünk javára és Isten nagyobb dicsőségére! „Íme, az Úrnak szolgálóleánya…” Híven és hivalkodás nélkül igyekszünk szolgálni mi is a szlovákiai magyar keresztény családokat, mint ahogy a ma 85 éves épület is véd minket a mindenfelé fújó szelektől, az esőtől, a fülledt melegtől és a dermesztő hidegtől. S tudom, a mennyei királyságból mindenkor szelíd szeretettel óv minket a Gonosz minden cselvetésétől Mennyei Édesanyánk is…

Tisztelt hölgyek és urak! Hamarosan leleplezzük az iskolánk főbejárata feletti címerpajzson elhelyezett domborművet, melyet Nagy János szobrászművész álmodott és alkotott meg, Troznai István ötvösmester pedig bronzba öntött. Mielőtt azonban lehull a lepel, el kell hogy meséljem, amit ezektől az általam rendkívül nagyra becsült mesterektől tanultam. Úgy mesélték, hogy míg a bronz nincs beöntve és fémrudak formájában várja, hogy alakot öltsön, csodás dologra képes. Ha végigsimítjuk, hangot ad ki, ha úgy tetszik: énekel. Zenélni lehet vele. Ezt a tulajdonságát a formába öntés után elveszíti, örökre elnémul.

Tisztelt vendégeink, s főleg: kedves diákok! Próbáljuk ki az elmondottakat, csak egy kissé másképpen. A leleplezés után tekintsük meg a domborművet, mely a Szűzanyát ábrázolja a Kisjézussal. Figyeljük meg a legapróbb részletekig, raktározzuk el a lelkünkben, s engedjük, hogy megszólaljon… Ha most ez valami miatt nem sikerül, akkor holnap is, holnapután is — egész életünkben — nézzünk fel rájuk, egészen addig, míg meg nem szólalnak bennünk és általunk…

(Elhangzott a Marianumban, 2014. szeptember 12-én) 

A leleplezés pillanata főtisztelendő Kiss Róbert tiszteletbeli kanonok úrral, a nagyszombati érsekség magyar ajkú híveinek pasztorációjával megbízott püspöki helynökével

 

Újra az iskolában

Ismét jubileumi évet ünneplünk, amely 85 éve is éppen itt kezdődött. Akkor állítólag nem zuhogott így az eső, de ugyanígy szeptember 2-án kezdődött a tanév. A Szent Rozália templom akkor is kopottas padjaiban az 1929/30-as tanévnyitó szentmiséjén hálát adtak a Teremtőnek az akkor közadakozásból felépült Marianum Fiúinternátus és Kisszeminárium új lakói és az intézményt létrehozó környékbeli atyák. Mindenki közös ügye volt ez, mert úgy hitték, templom és iskola együtt mentheti csak meg a felvidéki magyar kereszténységet és magyarságot. Sorsukat és jövőjüket az Úr kezébe tették le, s a tanév kezdetén valahogy úgy kérték a Szentlélek bőséges kiáradását – mint ahogy most mi is tettük.

47 évvel a régi Marianum erőszakos megszüntetése után – éppen 20 éve – ismét iskolások lepték el a Király püspök utcai régi épületet, s havonta egyszer – mindig az első pénteken – ezt a templomot is. Éppen ezt, ahol idősek és fiatalabbak egy szívvel imádkozták ki, hogy újraindulhasson Komáromban az egyházi iskola, égi édesanyánk védelme alatt. Sorsukat és jövőjüket az Úr kezébe tették le, s a tanév kezdetén ők is hozzánk hasonlóan kérték a Szentlélek eljövetelét.

Dupla jubileumot ünneplünk tehát idén. A MARIANUM létrejöttét és újjáalakulását is. Bár sok idő telt el azóta, a tanévkezdés mégis időtlen. A vakációról régen is hasonló lelkesedéssel érkezhettek az iskola falai közé a diákok, mint most ti teszitek. A színes, mozgalmas, élményekkel teli, pezsgően pihentető vakációval a szívekben fejest ugorva a tocsogó, esős, korán kelős hétköznapokba…

Vajon, mitől lesz más ez a tanév, mint az előzőek? Több lesz a szünidő, a buli, kevesebbet kell majd tanulni? Nem valószínű. Tanulni kell majd, érni kell, növekedni kell a tanév ideje alatt, erre való az iskola. Nevelkedni és növekedni Isten felé. Ez a természet rendje. Egy fűszálnak sem kell magyarázni, hogy a Nap felé nőjön. Tudja az magától is… Nektek sem kell bizonygatnom, kedves diákok, hogy tanulni, erősödni, okosodni kell. Edzeni az izmokat, az értemet, az akaratot és a szívet is. Kinek-kinek egyénisége és hajlama szerint, mint ahogy a klasszikus meséből tudjuk, mely a tölgy és a nád vitájáról szól. Egyszer ugyanis – ha hiszitek, ha nem – összevesztek azon, ki az erősebb:

„Én vagyok az!” – mondta a tölgy. „Erős gyökereimmel megkapaszkodom a földben, s dacolva állok ellent mindenféle szélnek, viharnak, cudar időnek. Én vagyok az erdő királya.”

„Nincs igazad” – szállt vitába vele a nád. „Bárhonnan is támadjon rám az orkán, üvöltve rohanjon is felém, nem talál rajtam fogást, mert elhajlok előle. Belesimulok a szélbe, s bárhogy erőlködjön, mégsem tud kitépni. Én vagyok az erősebb”.

Kinek volt igaza? Én ma sem tudom. Talán mindkettőnek. A példamutató kiállás, az elemekkel is szembeszálló, kérlelhetetlen hűség és a céltudatos, békés szelídség is elvezethet minket Isten országába. Kemény hitvallásra és csendes állhatatosságra egyaránt szükség van. Mi, tanárok sem akarunk titeket egy présbe rakni és azonos alakra formálni. Mindenki más és mindenki máshogy tökéletes, hiszen emberek vagyunk és keressük a boldogságot, a csak nekünk rendelt hivatást, amiért élnünk rendeltetett ezen a világon. Ebben a kalandban, egyéni hivatásotok felderítésében, a világ csodáinak megismerésében leszünk állhatatos, figyelő és buzdító társaitok.

Kedves diákok. Kezdődik az iskola. A szürke hétköznapok idején gondoljatok majd arra, hogy Jézus legnagyobb csodái, tanításai mennyire egyszerűek, megérthetőek, hétköznapiak voltak. Az ő jelenlétében a hétköznapi dolgokból is kisarjadt a szent. Az ő jelenlétében a hétköznapi dolgokból máig kisarjad a szent. Olyan lehetőségeket tár fel, amelyek a mindennapok szorításában szabadságot adnak. A legfontosabb dolgok az életben apró, szürke pillanatokból nőnek ki, mégsem szürkeséget, hanem színt visznek az életbe. Tűzzük ki hát közös célunknak az elkövetkező jubileumi tanévben, hogy megkeressük minden napban azt a csodát, melyet a Jó Isten ajándékozott nekünk. Nem kell hozzá más: csak szív és szeretet. Hogy megértsétek, elmesélek még egy idevágó történetet:

Egy öreg bölcs üldögélt a Budára vezető út szélén. Egy városba igyekvő idegen beszédbe is elegyedett vele:

– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.

– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.

– Komáromi vagyok.

– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.

– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.

– Nincs szerencséd! Budán sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg. A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Budán. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Komáromból jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.

– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.

– Nagy szerencséd van! Budán is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs. A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Kedves diákok! Ősi szokás szerint azért gyűltünk össze itt, a Szent Rozália templom falai között, hogy együtt kérjük a Szent Lelket, jöjjön el közénk, s legyen velünk az új iskolai évben is. Adja Isten, hogy a Marianum be tudja tölteni azt a szerepet, amire rendeltetett, hogy iskolája legyen mindenkinek, akik az isteni gondviselés útján haladva nem utasítják el a Szentlélek ajándékait. Kívánom, hogy nyitott szívvel, örömmel és kitartással keressétek a nektek rendelt hivatást, szüntelenül növekedve a tudásban, erőben és a szeretetben. Mert küldetésetek van, mint az állhatatos tölgynek, a hajlékony nádnak, vagy mint a felvidéki keresztény magyarnak...

Jöjj, tehát Szentlélek Istenünk, tölts el minket, add, hogy egyedül rád szomjazzunk, az igaz bölcsesség forrására, téged keressünk, a mennyei szeretet szerzőjét, a béke forrását, a gyengék felemelőjét és a hűségesek megtartóját. Amen.

(Ünnepi beszéd - részlet, mely elhangzott a MARIANUM Egyházi Iskolaközpont évnyitó ünnepi szentmiséjén, 2014. szeptember 2-án)

Fecskék

Az élet zenéje fecskékkel kottázva...

Ül a dróton és engem néz. Apró fekete szemével csendesen vizslat, mintha belém akarna látni, kifürkészni ki vagyok, milyen vagyok, ki lett belőlem. Egy pillanatra mintha a tekintetünk is összefonódna – vagy csak úgy tűnik? – aztán huss, tovaröppen. Cikázva siklik az ég kékjében, mintha a napsugarakkal incselkedne: ki a gyorsabb… Aztán elsuhan a fejem mellett, s az ereszem alatti fészekbe száll. Itthon van ő is!

Gyermekkorom madara ő. Emlékszem, nyaranta, mikor még nagyszüleimnél töltöttem a vakáció lassan vánszorgó óráit (igen, akkoriban mintha lassabban telt volna az idő), gyakran találkoztunk. Mikor a padlás izgalmas – és poros – kincseinek felfedezésével végeztem, csatakosra futkostam magamat a környékbeli fiúkkal, s a végtelennek tűnő kert összes bogarával és békájával személyesen is mind megismerkedtem, egy vastagon megkent lekváros kenyérrel a kezemben nagypapa mellé ültem a kerti padra. Ez volt általában az esti program. A személyesen megélt kalandok után nagypapa – nem kevésbé kalandos – meséi következtek a kerti padon. Egy alkalommal, mikor a kenyeret komótosan majszolva, a lábammal harangozva üldögéltem – az emlékeimben egyre fényesedő – ősz hajú öreg mellett, csaknem elszenderedtem. Azaz, csak majdnem. Ahogy fokozatosan megnyugodtam, a világ úgy gyorsult fel körülöttem. Legyek táncoltak, méhek döngicséltek, még a felettünk nyújtózó cseresznyefa levelei is ütemre bólogattak. A balzsamos, estike illatú pörgő-forgó kozmoszban ilyenképpen elmerülve, szinte az időtlenség szféráiból hallatszottak nagyapa szavai: „Nézd, ott repül Isten madárkája!” Lehet, hogy csak illúzió volt, a szilvalekvár, vagy az esti fáradtság hatása, de máig úgy emlékszem, hogy a repülő fecskére mutatva a bölcs öreg derűs mosolya szinte feloldódott a lenyugvó napban...

Rég elmúlt az a nap. És elmúlt sok utána következő is. Nesztelenül, ahogy a macska sétál, puhán, simán, mint egy álom, elteltek az évek. Ahogy elnéptelenedett az öreg ház, eltűntek a fecskék is. Mintha az élet hírnökei lennének, csak akkor jelentek meg ismét, mikor megszaporodott a családunk. Fel-felsíró kislányunk magas á hangjára már az éhes fecskefiókák csivitelése kontrázott. „Ej, logikátlan madarak ezek, nem értem őket” – bökött borospoharával feléjük az egyik babalátogató vendég. „Az még csak rendjén volna, hogy ősszel, mikor közeledik a zimankó, melegebb égtájak felé szállnak, de minek jönnek vissza? Hiszen ott könnyebb a megélhetés, nincs ilyen cudar idő, s nem kellene a pusztulást kockáztatva évről-évre irdatlan távolságokat berepülniük. Buta madarak ezek!” Kortyint a borából, felsandít a fészekre, majd elpanaszolja, hogy Angliába mentek a gyerekek. „Nem is jönnek azok már haza!” – sírja el magát – „Könnyebb ott az élet!” A fecskepár pedig eközben az ég kékjében úszva kapkodja a legyeket, a kínzó szúnyogokat és hangosan tátogó fiókáik sárga torkába pakolják a fenséges csemegét – egymást váltogatva, fáradhatatlanul. Pár hét múlva replecke következik. Először a fészektől a fal kiszögelléséig, majd a diófáig és tovább. Ősszel együtt kelnek útra, s tavasszal együtt üdvözlik reptükkel és vidám csiviteléssel a tavaszt…

Ismertem egykor egy öreg papot. Apró, madárcsontú, kis emberke volt. Emlékeimben még ma is fekete papi ruhát visel, melyből szinte világít hófehér haja, égszínkék szeme, szelíd mosolya. Sugárzott belőle a szeretet. Úgy mondják, egykor elment munkaszolgálatra vitt hívei után, hogy azok magyarul hallhassák az Örömhírt, atyáik nyelvén kaphassanak vigaszt, megnyugvást. Ez a pap még érthette a világ Lelkét. Neki nem kellett magyarázni, miért nőnek a fák tanítás nélkül is a Nap felé, miért nyújtózik a legeldugottabb hajtás is a fény irányába, miért áll fel az, aki elesett – még ha a földön fekve kényelmesebb is. Hitt a szeretet végső győzelmében. Megkérdezni tőle már nem tudom, de biztos vagyok benne: ő értette, miért térnek vissza hűségesen minden tavasszal a fecskék fészket rakni, fiókát nevelni…

Vallom én is: hirdetni kell a tavaszt! A leghidegebb tél után is van rügyfakadás. De kellenek hírnökök, akik szájukba veszik az anyaföldet, élő vizet csepegtetnek hozzá, s lankadatlanul, évről évre fészket építenek belőle a jövőnek. Ha leverik a fészküket akkor is! Ha macska lesi éhesen őket, akkor is! Táplálják, védik, repülni tanítják a pelyhedző fiókákat, magasan szárnyalni, majd hűségben kitartva visszatérni, új fészket rakni – és élni, élni, élni!

Apró, kicsi madárka. Ül a dróton és engem néz. Mintha hírt akarna közölni, a drótban száguldó milliónyi jelet nekem akarná továbbítani. Ki hívott, mit akar? Szólalj meg, kis madár! Apró fekete szemével csendesen vizslat, mintha belém akarna látni, kifürkészni ki vagyok, milyen vagyok, ki lett belőlem. Egy pillanatra mintha a tekintetünk is összefonódna – vagy csak úgy tűnik? – aztán huss, tovaröppen. Cikázva siklik az ég kékjében, mintha a napsugarakkal incselkedne: ki a gyorsabb… Aztán elsuhan a fejem mellett, s az ereszem alatti fészekbe száll. Itthon van ő is!

Évkönyvet írok. Fecskékről, fiókákról, szárnypróbálgatásokról, szárnyalásokról. Aki hallja, értse: a leghidegebb tél sem tart örökké, mindig kitavaszodik!

(Bevezető a Marianum 2013/2014. évi évkönyvéhez)

Ünnepi beszéd, mely sosem hangzott el...

Éppen egy éve engem ért az a megtiszteltetés, hogy nemzeti ünnepünk alkalmából ünnepi beszédet mondhattam (volna) a komáromi Jókai szobornál. A szavak helyett akkor a tettek kellettek. A hóvihar által az utakon rekedt testvéreink mentése kovácsolt akkor össze mindnyájunkat. Ma is úgy alakult, hogy tettekkel is megemlékezhetünk hőseinkről, hiszen közös ügyünk az államfőválasztás is!

Csupán nosztalgiából teszem mégis közkinccsé tavalyi gondolataimat. Döntsék el Önök, mennyit vesztettek aktualitásukból!

Tisztelt hölgyek és urak, ünneplő közösség, kedves barátaim!

Rossz idők járnak most mifelénk. Néhány nappal ezelőtt még verőfényesen ragyogott a nap, fürödni lehetett a fényben, ma pedig szürke felhők takarják az eget, az arcunkba csapja a szél a havat, s meglehetősen hideg is van. Az ember könnyen elbizonytalanodna, ha nem tudná, hogy március idusa van, a zimankó csak átmeneti, a mardosó hideg gyötrelmét hamarosan felváltja az élet, a fény, a derű. Mert itt a tavasz. S tavasszal, talán a kipattanó rügyek erejétől indítva feléled a remény is.

Összegyűltünk, hogy közösen emlékezzünk. Megidézzük a régmúlt idők, dicső tavaszok ragyogó tetteit és erőt merítsünk legendás elődeink bátor szabadságvágyából. Időnként szükséges a múlt fényét átmenteni a szürke jelenbe, a megfakultnak tűnő felvidéki magyar valóságba. Mert nehéz időket élünk itt, a Kárpát-hon északi szegletén. Megszámláltak bennünket, s kevésnek bizonyultunk. Megmértek minket, s könnyűnek találtattunk. Civódunk, egymást marjuk, s a békességet gyakran összetévesztjük a tétlenséggel, az együttműködést pedig az önfeladással. Őseink sírköveit a föld nyeli el, szobrainkat, emlékeinket az éhség emészti olcsó fémcseppekké, vezérlő fejedelmünk sírja provokációvá vált, nemzeti büszkeségünk, őseinkhez való hűségünk pedig szülőföldünkön megvalósított hazaárulás. Néha tűnik csak fel, hogyan csonkítják életterünket, mint kötik gúzsba csodálatos nyelvünket, száműzve azt a családi tűzhely magányába. Megmagyarázzák történelmünket, elcsenik ősi kultúránkat, elveszik tőlünk nagyjainkat… Mondd, barátom, milyen nemzetiségű volt Petőfi, Kossuth, Márai vagy Liszt… S te ki vagy? Magyar? Milyen magyar vagy? Felvidéki magyar? Netán szlovákiai magyar? A mi magyarunk? Elmagyarosodott szlovák vagy te is… Mondják, magyarázzák szüntelen, mi pedig hallgatunk, összerándul a gyomrunk, összeszorítjuk ajkaink, s békésen élünk együtt… Majd önként eladjuk földjeinket, s atyáink házát… Csoda-e, hogy ezután panaszunk az égig ér, mert végül más kenyerét kell majd ennünk. S ha nincs munka, nyelvet váltunk és elmegyünk szolgálni idegen urakat, idegen földön. Mert élni kell, s ha lehet, akkor jól. Szétszóródunk, elenyészünk, elfogyunk végül… S itt mai divat szerint be is fejezhetném. Fejemet lehajtva új, sikeresebb nemzetet kereshetnék magamnak. Együttműködve, békésen. Talán a gyökerek sem tartanának ennyire vissza, szabadabb lehetnék, s a távoli tájak, sikerek és csillogás felé vehetném az irányt, mint oly sokan mások is teszik. De nem teszem. Nem tehetem. Anyaföldhöz kötött szelíd pásztor vagyok, nemzetem napszámosa, egy felvidéki magyar tanító. Kedves barátaim, itt, e szent helyen, Komárom talán legrégibb iskolájának helyén, az ősi Szent András templom tövében, a nagy komáromi mesemondó színe előtt mi mást is tehetnék, - megkísérlem felidézni a múltat, remélve, hogy okulni tudunk őseink tetteiből.

Nem a márciusi ifjakról fogok szólni, hanem a komáromiakról. Talán itt is, a Nádor utcai korzón, vagy a városi lúdpiacon is már másnap suttogtak az 1848 március 13-i bécsi forradalomról, hiszen a Dunán közlekedő gőzhajósok már akkor is szerettek mesélni. Itt nem volt tüntetés, felvonulás, nyomdák elfoglalása, Táncsics-szabadítás… Komárom higgadtabb maradt, de a forradalmi eszmék hatására 19-én a városi tanács mégis kihirdette a sajtószabadságot, nemzeti lobogót tűzött ki a városháza tornyára és onnan leverette az osztrák sast, s a helyi polgárokból nemzetőrség is alakult. Forrongott a város, mégis jó magyar szokás szerint megosztott maradt, mert a Habsburg birodalom legnagyobb erődrendszerének, a komáromi várnak a parancsnoka még az osztrák koronához hű Mertz Frigyes Vilmos tábornok volt. A polgárság, a civil lakosság csatlakozott a forradalomhoz, az erőd katonasága pedig esküjéhez híven várta, hogy leverhesse azt. Legnagyobb rákfenénk, a megosztottság, a széthúzás, az egymás ellen acsarkodás szelleme bizony itt ólálkodott akkoriban is. Aztán, Kossuth rendelésére Komáromba érkezett egy akkor 28 éves temesvári székely, egy bizonyos Klapka György százados, aki változást hozott, kisebb csodát tett. Rendkívül okosan megszervezte, hogy az itt állomásozó csapatok letegyék az esküt a magyar zászlóra, s így – az ő szavait használva – „Magyarország e védbástyája a nemzetnek megtartatott”, s a szabadságharc legerősebb támasza lett.

Sokan hasonlították már a magyarságot hamvaiból feltámadó főnixmadárhoz, mely elég, s a hamvaiból újra és újra életre kel. Klapka is ezt hozta Komáromba. A forró, magas hőfokon lángoló hazaszeretetet. Mert ahhoz, hogy feltámadjon a nemzetünk, bizony égni kell. Lobogni, mint a székely zászló, mely az erdélyi havasok tisztaságát, a székely emberek kemény kitartását, az önrendelkezés fontosságát és a nemzeti összetartozást mutatja nekünk. Bár nagy köztünk a földrajzi távolság, de egyek vagyunk – testvérek! Egy nyelvet beszélünk, egy ritmusban dobban a szívünk, közös a kultúránk és akár tetszik, akár nem: közös a jövőnk, s a székely autonómia a mi ügyünk is!

Nem véletlen, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc nemzeti ünneppé lett. Az összefogást, a közös célért folytatott küzdelmet ünnepeljük most. Azt, hogy váll-váll mellett vonult hadba fiatal és öreg, katolikus és protestáns, tudós és írástudatlan, liberális és konzervatív, nemes és pór – s vagyonát, vérét és életét áldozta a közös ügyért, a szabadságért, a magyar jövőért.

Tisztelt hölgyek és urak! Ma, 2013. március 15-én mit kíván a magyar nemzet? Mi az a cél, mely a mainál szebb, biztosabb és boldogabb magyar jövőt hoz nekünk és gyermekeinknek? A 165 évvel ezelőtt megfogalmazott 12 pont közül mely nem teljesült? Vajon mi kell ahhoz, hogy fennmaradjunk, s unokáink unokái Petőfi és Jókai nyelvén meséljenek, imádkozzanak és álmodhassanak?

Ismét a múltból zeng egy érces bariton: „Bátorság, egység és bizalom! És sorsunk kétes nem lehet.” Bizony, Klapka György tábornok 1849 szeptemberében kiadott komáromi hadiparancsának utolsó szavai ezek, melyek talán éppen hozzánk, késői utódokhoz szólnak. Komárom akkor kitartott és példát mutatott bátorságból, egységből és hitből. Ezek kellettek akkor a túléléshez, s ezek kellenek ma is, hogy nemzetünk mesebeli aranyalmafája élettérhez jusson, kultúránk kiapadhatatlan forrása öntözhesse, s az éltetető Nap sugarai felé nőhessen Dicsőséges Koronája egyre feljebb hatolva az egekbe az idők teljességéig. Önkormányzatiság kell nekünk, kulturális, gazdasági és oktatásügyi önrendelkezés. Ezek nélkül elsorvadunk. 

Tisztelt hölgyek és urak! Hideg van, fúj a szél, de minden idegsejtünkkel érezzük: itt a tavasz. Valami új veszi a kezdetét. Mindebből nem látni még semmit, csak apró jelei mutatkoznak. A katolikus magyarság is a hit évét ünnepli. A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Ne vesszünk el a hétköznapok fojtogató szürkeségében, mert körülfon és magához láncol. Higgyünk a jövőben! Ne törődjünk az irántunk megnyilvánuló rosszindulattal, hanem inkább gyermekeink bizakodó tekintetét kövessük! Ne bosszankodjuk a 150 éves Szlovák Anyácskát ünneplő kicsinyesség miatt, hanem bízzuk magunkat égi pártfogónkra, a Magyarok Nagyasszonyára, és éljünk mi is a jobb idők eljövetelében, a magyar feltámadásban bízva!

Kedves barátaim! Ma, éppen magyar nyelvből tettek érettségi vizsgát a középiskolás diákok. Ebben az országban ez így szokás. Ünneplés közben is vizsgáznunk kell. Úgy gondolom, hogy aki ma eljött, hogy a szállongó hópelyhek dermedt csendjében is lerója tiszteletét a márciusi ifjak, a hős honvédek és a dicső ősök előtt, az máris bizonyította érettségét. Köszönet érte! Hideg van, de hiszem, hogy itt a tavasz. S ilyenkor feléled a remény is. Ünnepeljünk hát, s ne feledjük: „Bátorság, egység és bizalom! És sorsunk kétes nem lehet.” 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Volt egyszer egy iskola...

A november 11-én megjelenő könyv címlapja

Részlet a bevezetőből:

Ki olvas manapság krónikát? Ki szereti lapozgatni az elsárgult, poros, moly– és egérrágta lapokat? Van még, akit megérintenek a szigorú, tömött sorokba rendezett, tollszárral írt betű–remekek, mik ízes, régies szófordulatokkal regélnek hajdani emberekről, sorsokról, harcokról? Tenni akaró, tudós papokról, erélyes tanárurakról, „szigorúan nyájas és nyájasan szigorú” tanítónőkről mesélnek, kiknek harcai, vágyai, vívódásai mára történelemmé dermedtek. Mégis élnek ők — bennünk, a tanítványok tanítványaiban.
Aki krónikát olvas, megismeri a múltat. A segítségével, talán megérti a jelent. Ha meghallja a múlt hangjait, megsejtheti a jövőt is... Ha valaki igazán kitartó, végül magára ismer, mert felismeri az ősök igazságát: „Az iskoláról jegyzőkönyv fog vezettetni, az érdemesek örök emlékűl beiratnak”. Csendesen, tisztán zengnek ezek a szavak az idők távolából. Szelíden súgják: élni kell és tenni a közösségért, gyermekeinkért, a szebb és boldogabb jövőért. Tanítani, taníttatni kell, s tűzbe, múltba, hagyományba mártott tollal írni az Élet könyvébe, örök emlékül az utánunk jövőknek...
A Krónika lapjaira írt „érdemesek”, nem csak az érdeklődő olvasók fürkésző tekintetétől, s termékeny képzeletétől elevenednek meg. Bár ők maguk ódon temetők horpadt sírjainak rögévé nemesültek, de szellemük, tanításuk és erkölcsük még ma is él: a késői utódokban, bennünk — a „gútai nemzetben”.
A kezdetekről nehéz biztosat állítani, az 1715 előtti időkről ugyanis nincs hitelt érdemlő feljegyzés a gútai iskolaügyről. Az ekkori „nagy tűzvész” mindent elemésztett, a gútai anyakönyvek is csak ettől az évtől maradtak meg. Bár Molitorisz Géza szerint „ebben a népes községben a legrégebb idők óta létezik iskola”, az első feljegyzések, melyek ezt a területet is érintik, csak 1754-ből származnak. 1780-ban már iskolamester tanít Gútán, télen 30, nyáron 60 gyereket. (Valószínűleg a mai is létező Mester utca elnevezése erre vezethető vissza)...

Részlet az epilógusból:

A Gútai Római Katolikus Leányiskola utolsó éveiről alig maradtak ránk írásos emlékek. Az iktatókönyv rövid, tényszerű bejegyzései azonban így is pontosan kirajzolják a világháború utolsó éveit. 1944. november 13-ig többé–kevésbé működik az iskola, talán csak az igazolatlanul mulasztó diákok száma nagyobb a szokásosnál. Ezt követően viszont felgyorsulnak az események. Mintha egy némafilm karcos, fekete–fehér kockái peregnének előttünk, mikor a bejegyzéseket olvassuk:
1944. november 25. – az iskola kórházzá alakítása, ahol a tanítónők az önkéntes ápolónők;
1945. február 5. – tisztviselők önkéntes eltávozása
1945. február 7. – a vallási és közoktatási tárca körébe tartozó alkalmazottaknak a Német Birodalom területére való ideiglenes áttelepülése; menekült tanítók és altisztek beosztása...
Ezek még a Királyi Tanfelügyelőség körlevelei voltak — és természetesen magyar nyelven íródtak. Mivel Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya és a szövetséges nagyhatalmak Moszkvában, 1945. január 20-án aláírták a fegyverszüneti egyezményt, mely az 1937. december 31-i határok visszaállítására és az 1938 után elfoglalt területek átadására kötelezte Magyarországot, az utolsó intézkedések már ennek ismeretében valósultak meg. Fő cél a károk enyhítése és a menekülés lehetőségeinek megteremtése volt. A Leányiskola tanítónői mégis Gútán maradtak. Tanítani, építeni, támaszt nyújtani, példát mutatni.
Az ezt követő események már az április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram szellemének megfelelően zajlottak. A komáromi tanfelügyelőség (ekkor Teleky Miklós az iskolafelügyelő), a 15/1945. számú, április 18-án kelt körlevelében az iskolák mielőbbi rendbehozatalát és a tanítás megszervezését és haladéktalan megkezdését adta feladatul. A tananyag szempontjából a következő irányelveket határozta meg: „A tanitás menetére nézve egyelőre részletes utasitást ne várjanak a tantestületek, hanem igyekezzenek a kartársak az általuk jól ismert hiányokat pótolni. Főképpen a reáltantárgyakban igyekezzenek intenziv munkát kifejteni s a gyermekek előképzettségében az alaphiányokat pótolni legalább annyira, hogy a továbbhaladásra nézve kiinduló alapot nyerjenek. Minden tanár és tanitótestület lelkiismeretére bizom azt, hogy mely tárgyakat és abból milyen tananyagrészt tart fontosnak. A szlovák nyelv tanitása heti 3 órában a II. elemi osztálytól kezdve felfelé kötelező. (...) Történelem, földrajz, vagy más humántárgyakban előforduló politikai vonatkozások elhagyandók. (...) A diáksapka, vagy egyenruha viselése beszüntetendő.”
Az iskola (utolsó) igazgatónőjének, Vöröss Jánosné Tánczos Júliának az április 27-én küldött válaszleveléből, jelentéséből kiderül, hogy a „leányiskola épületének rendbehozatalával egyelőre számitani nem lehet.” A tanítást a községi polgári iskola és a községi népiskola épületében szervezték meg, az áldatlan körülmények ellenére sikerrel. „Az 1944/45. tanévben a beirt tanulók száma a következő: I/a. oszt. 54 tanuló, I/b. oszt. 58 tanuló, II. oszt. 58 tanuló, III. oszt. 62 tanuló, IV. oszt. 67 tanuló, és VI. oszt. 47 tanuló.” Fontosnak tarja, hogy megjegyezze: „A gutai róm. kat. leány népiskola tanerői mind a helyükön vannak”...

A bevezető és az epilógus  között van maga a könyv, mely a gútai iskolaügy történetét tartalmazza 1730-tól 1950-ig... Megtekinthető benne a gútai iskolamesterre utaló legelső latin nyelvű hivatkozás, láthatóvá válnak a tanítás fejlesztéséért vívott harcok, elolvasható az 1920 utáni tanfelügyelői utasítás, melyben a cenzúrázás részletei vannak leírva; megtekinthető a csehszlovák himnusz hivatalos magyar szövege, valamint megtudható, miért ünnep november 7-e Gútán... Elolvasható az is, mit tanultak hajdanán az elemi iskolában, miket hajtogattak, horgoltak, milyen verseket és énekeket daloltak nagy- és dédszüleink. S mindez a könyv CD-mellékletén meg is hallgatható!

Mindez miért? Hogy "a gutai római katolikus népiskola tanerői" az őket megillető helyükre kerüljenek: a késői utódok emlékezetébe és szívébe!

Fontos közlemény: a könyv a gútai polgárok és Gúta Város Önkormányzata támogatásával készült. A kiadvány minden közreműködője a város iránti szeretetből, teljesen ingyenesen végezte gyűjtő, szerkesztő és alkotó munkáját, hogy mindannyian gazdagodjunk általa. A eladásából származó bevételek a Palkovich Viktor Társulat tevékenységére és a következő kiadvány megjelentetésére lesznek fordítva.

Égi patrónusunk ünnepén...

A MARIANUM épülete az 1930-as évek végén

 Főtisztelendő püspöki helynök úr, tisztelt hölgyek és urak, kedves vendégeink, drága Marianumosok!

Intézményünk, a MARIANUM Egyházi Iskolaközpont patrónusának, Nagyasszonyunknak, égi édesanyánknak ünnepén szeretettel köszöntöm Önöket. Ünnepelni jöttünk ma össze — és emlékezni. Olyan korok embereinek példájára tekinteni, akik felül tudtak emelkedni a kilátástalanságon és bizalommal tekintettek a történelem istenére.

Mekkora hit kellett őseinknek, hogy az 1920-ban felszabdalt hazából kizárva nem az összeomlást, az önfeladást választották, hanem az Istenbe vetett bizalmat, az összefogást, az építést. Ennek gyümölcse a Marianum Kisszeminárium és Internátus is, mely 1929-ben nyitotta meg kapuit. A maga nemében egyedülálló intézmény célja a magyar ajkú papok és a felvidéki keresztény értelmiség kinevelése volt. A régi iratokból, évkönyvekből és a visszaemlékezésekből kitűnik, hogy teljesítette amiért létrejött, a felvidéki magyarságnak a véréből való papot, tanítót és értelmiségit nevelt. Egyre többet és többet. Szükségessé vált az épületet bővítése, beépítették a tetőteret is, s ekkor, 1935-ben volt az, mikor elhelyezték rajta a keresztet és a feliratot is. Miért is? Talán az evangéliumi gondolatot követték: „Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van.” 1935-től maga az épület is hirdette azt az értékrendet, örömhírt és világosságot, amely hitünk szerint megtart és felemel egyént és közösséget egyaránt.

Aztán kitört a háború. Éhség és szegénység lett, az alagsorban sebkötözőt rendeztek be, harctéri szolgálatra hívták az igazgatót is, de a nevelés továbbra is zökkenőmentesen folyt. Néha csak fél liter tej és jegyért kapott kenyérdarab jutott, de a kereszt tövében becsülettel helytállt mindenki.

Aztán valami megváltozott. Kiáradt a pokol. Közeledett a front, s közben 1945. februárjában Szlovákia Kommunista pártja kassai munkaértekezletén egy bizonyos Gustáv Husák, a párt ügyvezető elnöke beszámolójában kifejti, hogy mivel a magyar lakosság 1938 őszén üdvözölte a visszacsatolást Magyarországhoz, ezért most bűnhődnie kell: „A magyaroknak tudomásul kell venniük, hogy semmiféle terület nem kerül vissza Magyarországhoz és ilyen kérdésről senkivel sem fogunk tárgyalni. A szlovák paraszt és munkás, akit a magyarok kiűztek erről a gazdag vidékről és századokon keresztül az északi vidékekre üldöztek, újból megkapja ezt az ősi szlovák területet…”

Néhány nappal később, a Szlovák Nemzeti Tanács Oktatási és Népművelési Megbízotti Hivatala kiad egy körlevelet „a tanulók beíratásáról és a nemzeti iskolák megszervezéséről a Magyarországtól visszacsatolt területen. A körlevél felszólítja a tanfelügyelőket, hogy a visszacsatolt területek összes iskolájában azonnal függesszék fel az oktatást, majd gondoskodjanak a tanulók új beíratásáról előbb a szlovák, ennek lezárása után pedig a magyar tanítási nyelvű iskolába. „Ez a beíratás a következő demokratikus elv alapján történjék: szlovák gyermekeket szlovák iskolába, magyar gyermeket magyar iskolába. A nemzetiség megállapításánál azonban a magyarosítás következtében nem csupán a gyermek nyelve a meghatározó. Sok szlovák származású gyermeket az iskola oly mértékben elmagyarosított, hogy részben vagy egyáltalán nem bírják a szlovák nyelvet. A szlovák népen elkövetett jogtalanságok helyrehozása érdekében ezeket a gyermekeket vissza kell téríteni a szlovák iskolába.”

A visszacsatolt területek pedagógusait át kell helyezni a járások szlovák lakosságú részébe, a magyar iskolák igazgatóivá pedig vagy „demokratikusan gondolkodó” magyar vagy a magyar nyelvet bíró szlovák nemzetiségű pedagógust kell kinevezni.

1945. március 30.-án a Vörös Hadsereg egységei elfoglalják Komáromot. Ekkor történt az is, hogy a Marianum építését is támogató politikusunk, Esterházy János gróf, a szlovákiai Magyar Párt elnöke a következő szavakkal utasítja vissza Lujza nővére előtt a számra felkínált menekülési lehetőséget az orosz csapatok elől: „Ami engem illet, én nem hagyom el az országot. (...) túlságosan mély gyökereim vannak szülőföldemben ahhoz, hogy el bírnám hagyni!” Vértanú politikusunk szavai ma is aktuálisak.

A következő hetek és hónapok tragikus eseményeit igazából még ma sem dolgoztuk fel, árnyként vetül a jelenre is: a kassai kormányprogram „a nemzet árulóit és a nép ellenségeit”, köztük a magyarokat és a németeket is, megfosztja választójogától, a magyar és német kisebbség egészét háborús bűnösnek nyilvánítja és megfosztja csehszlovák állampolgárságától, sokakat kiutasítanak az országból is. Nemzeti Földalapot hoznak létre, amely átveszi a németek és magyarok elkobzott földjeit, épületeit, vagyonát. Bezárták a cseh és a szlovák városokban az összes német és magyar iskolát, s ekkor szűnik meg a nagy hírű komáromi bencés gimnázium is.

1945. május 4.-én a nyitrai székhelyű nyugat-szlovákiai területi katonai parancsnokság arra utasítja a dél-szlovákiai járási nemzeti bizottságokat, hogy a magyarokat és németeket „vallási, politikai vagy faji hovatartozásra való tekintet nélkül kényszerítsék arra, hogy 24 órán belül hagyják el az ország területét. A kitelepítések, kitoloncolások, a reszlovakizáció és a munkatáborok időszaka volt ez. A Marianumban nevelkedő kispapokról az utolsó csoportkép 1946-ból maradt ránk. Valószínűleg ezt követően államosítják az épületet és minden berendezését, az óriási udvart, a kertet.

1950-ben kezdődik az ún. K-akció, vagyis a szerzetesrendek felszámolása: a népi milícia és a rendőrség egységei az éjszaka folyamán rátörnek a férfi rendházakra, s a szerzeteseket internálótáborokba deportálják, majd a rajtaütéseket május 3-4-én megismétlik. A két akció során Szlovákia 75 rendházából több mint ezer szerzetest hurcolnak el, többségüket Bacsfára, Podolinba és Garamszentbenedekre internálják.

A háborúnak, a szerzetespapok és nővérek internálásának és a kitelepítéseknek köszönhetően tanítóhiány keletkezett, ezért 1950. július 10.-én az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal 317 személy részvételével hathetes tanítóképző tanfolyamot indít Pozsonyban a tanítói érettségivel nem rendelkező munkás-és parasztszármazású ifjak részére, akik szeptembertől munkába is álltak, s nem egyszer igazgatói széket is kaptak.

Ugyanebben az évben a rendőrség és a népi milícia egységei az ún. R-akció keretében az apácákat hurcolják el, s gyűjtőtáborokba internálják.

1950. szeptember 1. mégis nevezetes dátum. Megnyílnak Szlovákiában az első magyar tannyelvű óvodák és iskolák. Ekkor nyitja meg kapuit Komáromban a magyar tannyelvű gimnázium is, melynek néhány pedagógusa és a gimnázium és az tanító- és óvónőképző távolabbról érkező diákjai is a Marianumban kapnak szállást.

A kort jellemzi az is, hogy abban az időben a CSEMADOK is legfontosabb feladataként a magyar burzsoá nacionalizmus elleni harcot jelöli meg: „Kérlelhetetlen harcot folytatunk a burzsoá nacionalista ideológia minden megnyilvánulása ellen a csehszlovákiai magyar dolgozók között. Nem engedjük meg, hogy a magyar burzsoá nacionalisták megbontsák hazánk magyar dolgozóinak a cseh, szlovák és Csehszlovákia többi nemzetiségeihez fűződő barátságát és népünk egységét.”

Ekkor, valószínűleg 1952-ben történt, hogy a Marianumban elszállásolt diákok egy csoportja lefűrészelte a keresztet, kidobta a szenteltvíztartókat, s leverte a bejárat fölötti címerpajzsról a feszületet is...

Van, akit elvakít a düh és a félelem, s van, aki megijed a világosságtól is. Ne rájuk emlékezzünk ma! Azok emlékét őrizzük, akik ezekben a sötét időkben is megőrizték az értelem és a hit lángocskáját, s tovább merték azt adni tanítványaiknak, gyermekeiknek. Emlékezzünk a nagy pedagógusokra, fogyatkozó nemzetünk tiszta szívű napszámosaira, akik a kereszt jele alatt egyenes gerinccel, tiszta jellemmel, alázattal és nagy tudással szolgálták Istent, hazát és a tudományt. Komárom és a Felvidék nagy hírű tanáregyéniségei ők, akik a tudományokon kívül emberségre, magyarságra, Isten szeretetére is tanítottak, tanítanak. Nevük ma is fogalom, életük követendő példa. Legyünk mi is olyanok, mint ők. Sokukat ismerhettük is. Itt éltek, s itt élnek köztünk ma is. Bartal Károly Tamás nyugalmazott jászóvári premontrei apát, Mons. Koller Gyula, a Remény c. újság alapító főszerkesztője vagy mindannyiunk Burian Laci bácsija, a deportált magyarokkal önként sorsközösséget vállaló atya az utolsók a Marianum Kisszeminárium növendékei közül, akik Isten szeretetét az életükkel közvetítik mindmáig. De említhetnénk az örökké szelíd Farnbauer tanár urat, az Oláh testvéreket, Imrét és Györgyöt, szeretett kollégánkat, s Oláhné Domonkos Ica nénit, akik a matematikáról és a magyarságról beszéltek, s közben hogy-hogy nem mégis Istenről szóltak... Sok derék ember tartotta fontosnak a szellem világosságát tovább adni, a mai napon ünnepelt Máriához hasonlóan igent mondani az isteni kegyelemre vállalva azt is, hogy az a kereszt fájdalmát is hordozhatja. Rájuk emlékezzünk ma!

Tanított itt, e falak között egy szigorú, elveihez és Istenhez a végsőkig ragaszkodó gimnáziumi tornatanár is. Nem akárki volt, a nevéhez fűződik a talajon ugrott nyújtott testű hátraszaltó világelsősége. Tizennégyszeres magyar válogatott. 1935-ben a Budapesten rendezett Főiskolai Világbajnokságon csapatban és gyűrűn világbajnok lett. Az 1936-os berlini olimpián a magyar tornaválogatottal hatodik helyezést ért el. Az 50-es évek elején többször megakadályozta, hogy lekerüljön a kereszt a Marianum tetejéről, s kikopjon a magyarság a diákok lelkéből. Akkoriban is ez hősi tett volt, ami miatt elüldözték Komáromból, meghurcolták őt és családját is. Végül mint egyszerű fizikai munkás került Szepsibe, ahol később nyugdíjazásáig a magyar tannyelvű gimnázium tanára volt. Emlékezzünk most Sarlós József tanár úrra is, kinek unokája a mai Marianum pedagógusainak sorát erősíti.

Kedves hölgyek és urak! Az emberben él a vágy, hogy ami elromlott, azt helyre kell állítni. A mai korszellem mégsem ezt diktálja. Ami elromlott, azt ki kell dobni, meg kell szabadulni tőle, kell venni egy másikat... – mondják. Én nem ebben hiszek. Az az én meggyőződésem, hogy vannak örök értékek, szikla szilárdságú elvek, biztos pontok ebben a csodálatos világban, melyekhez ragaszkodnunk kell. Ezeket a kincseket időről-időre balgán és vakon megtiporják, elpusztítják s valami csoda folytán azok mégis túlélnek mindent, fel-fel villannak a lét szürke porában és utat mutatnak, mert időtlenek mint az Út, biztosak mint az Igazság, s legyőzhetetlenek mint az Élet.

Mire a kereszt és a felirat? Sokunknak talán arra, hogy tudjuk, ott magasodik a fejünk felett még akkor is, ha nem látjuk, ha sötét van, ha viharos az ég vagy bánat fodrozza a lelkünket. Állandóan figyelmeztet arra, hogy mekkorát kell nőnünk az Isten felé, — bizony, éppen egy keresztnyit. S végül üzen az utcán haladónak is, hogy a hit és erkölcs 2000 éve változatlan példája bizony békésen meg tud férni a 21. századi tudással, elvárásokkal, célokkal. A díszlet változik csak, az ember nem.

Tisztelt hölgyek és urak! Végezetül köszönetet szeretnék még mondani Komárom város oktatási és kulturális bizottságának és önkormányzatának is, hogy anyagilag is támogatták a Marianum régi szimbólumainak helyreállítását és elhelyezését. Köszönet Madarász Ignácnak és Kürti Péternek, akik az eredeti stílus és méretek alapján időtálló fémbe foglalták a keresztet és a feliratot! Isten fizesse meg nekik áldozatos munkájukat!

Befejezésül engedjék meg, hogy felolvassam a Marianum egykori igazgatójának, Bárány Anzelm atyának a szavait 1935-ből, amelyek mintha a mai diákokhoz és talán a felnőttekhez is szólnának: „Kedves magyar Testvéreink! Benneteket a Gondviselés abba az intézetbe helyezett, amelyet nagy fáradozással és áldozatokkal építettek fel azok, akik a szlovákiai katolikus magyarság jövőjét szívükön hordozzák. Becsüljétek meg tehát azt az iskolát, amely a ti javatokat és jövőtöket — amely egyúttal a magyar jövő is — szolgálja. Javítsátok ki a becsúszott hibákat, őrizzétek meg az intézet jó szellemét és jó hírét, hogy a Marianum nevét nemcsak a szlovákiai, hanem az egész katolikus magyarság is szégyenkezés nélkül, sőt örömmel és szeretettel emlegethesse!”

Hölgyek és urak, kedves diákok! Javítsuk hát ki a becsúszott hibákat, s közös erővel építsük szüntelen testünk, szellemünk és lelkünk harmóniáját, s hitünk, magyarságunk és felvidéki magyar közösségünk szebb jövőjét, és Isten országát!

Boldogságos szűz anyánk, mennyei pártfogónk és patrónusunk segítsen minket ebbéli törekvésünkben!

(Elhangzott a komáromi MARIANUM Egyházi Iskolaközpont 2012. szeptember 12-i ünnepségén)