85 éves a Marianum. Kopott, de vastag falai vannak. Erősek, állandónak
tűnnek. Ha ezek a falak beszélni tudnának, sok érdekes dolgot megtudhatnánk
tőlük. Ki tudja manapság elképzelni például azt a helyzetet, amelyben az első
világháborút követő békediktátum után találta magát a felvidéki magyarság? A
háború rettenetéből kibontakozó világban, ahol az emberi élet mulandóságával mindenki
szembesült, hiszen nem volt család, amelyet nem ért háborús veszteség; ahol új
országok, határok születtek, s amit állandónak hittek, minden átalakult, elpusztult...
Bizony, az ilyen világban minden korábban örök életűnek vélt érték
felülvizsgálatra szorul. A viharos időkben két dolgot tehet az ember. Az egyik
megöli a lelket, a másik megőrzi azt. Az egyik út könnyebb: a megadásé, a
beletörődésé, a közönyé. Ha átadja magát a fájdalomnak, elveszíti tartását,
méltóságát, életkedvét, és hagyja, hogy elsodorja az idő, akkor elveszett az
ember, s elenyészik a közösség is. A mi őseink nem ezt az utat választották.
A régi komáromiak úgy tartották, — én legalábbis úgy hallottam a legendát
—, hogy hajdanán Komárom helyén az Ős-Duna számtalan ága folyt. A mai Szent
Rozália-templom alatt volt egy kőszirt, amelybe ütközve folyamatosan lerakta
hordalékát a folyó, így alakult ki a Csallóköznek ez a csücske, s maga Komárom
is. Ez máig a város legerősebb pontja. Ilyen biztos pontot kerestek az idegen
országba szakadt magyarok is. Megvetették a lábukat a hit kőszikláján,
jövőjüket Szűz Mária oltalmába ajánlották és építeni kezdték a jövőt – éppen
Komáromban.
„Hogy a magyar
ajkú ifjak a papi pályára előkészülhessenek s e célból már középiskolai
tanulmányaik idejében papnevelő intézet falai között gondos felügyelet szárnyai
alatt lehessenek, Komáromban a magyar ajkú s a papi pályára készülő ifjak
számára kisszeminárium létesítésére határoztam el magamat.”, – írta 1922-ben
Dr. Jantausch Pál apostoli kormányzó Dr. Majer Imre komáromi apátplébánosnak. Ekkor
már megfogalmazódott a gondolat, hogy a kisebbségbe szakadt nemzetrészek
megmaradásának kulcsa a magyar papságban rejlik. A gondolatot tett követte, s
hat év alatt felépült a Marianum.
Ma, úgy gondolom,
mégsem ezt ünnepeljük elsősorban. Azt a tényt inkább, hogy a felvidéki magyar
katolikusok, papok, plébániák mindmáig példátlan összefogással és
áldozatvállalással, önzetlenséggel építették fel közösen ezt az intézményt.
Felajánlásokból, gyűjtésekből, kölcsönjegyekből, gőzmalom-részvényekből és
sok-sok hitből és reményből gyúrták össze ezeket a falakat, mely befogadhatta
az ország különböző részeiből összesereglett kispapokat.
Az intézmény 1929. szeptember
12-én, a névadó patróna, Szűz Mária neve napján nyitotta meg kapuit, s talán
nem véletlen az sem, hogy a Marianum lakói éppen a Szent Rozália-templomba
jártak rendszeresen szentmisékre…
Ha végigtekintünk a Marianum hőskorának
dokumentumain, emlékein, élesen kirajzolódik előttünk egy vészterhes,
ellentmondásos időszak, mely mégis rendkívüli embereket nevelt ki. Majer Imre,
Gregorovics Lipót, Lestár István, Palkovich Viktor és még sokáig sorolhatnám
azoknak a neveit, akiknek önzetlensége, fegyelme, találékonysága, kemény
helytállása, keresztény magyarsága rányomta bélyegét az itt tanuló fiúkra. A
későbbiekben a Marianum Kisszeminárium már kollégiumi feladatokat is ellátott,
s ennek megfelelően alakult a célkitűzése is, melyet 1934-ben Dr. Lestár István
így fogalmazott meg: „A katholikus magyar ifjúságnak maga Isten adott vezért, eszményt és pártfogót
Szent Imre hercegben, ezt a hármas örökséget menti a mi magyar katholikus
szeminárium–internátusunk, ezzel biztosítván legjobban a katholikus magyar nép
számára a véréből való papot, tanítót és értelmiséget.”
Ezt a célját el is érte a Marianum: sok pap, és értelmiségi
nőtt fel e falak közt, nevelődött hitéhez és nemzetéhez hűséges emberré. Elég
csak a nemrég elhunyt Burian László atyára, vagy az utolsó két Marianumosra: Bartal
Károly Tamás nyugalmazott jászói premontrei apátra, vagy éppen Koller Gyula pápai
prelátus úrra gondolni.
A Marianum az 1994-es
újraindításakor is dicső elődeink szándékát követte, s teszi ezt azóta is. A 20
évvel ezelőtt megnyílt egyházi alapiskola mellé később gimnázium és óvoda is
került. Ezek lettek az első szlovákiai magyar egyházi iskolaközpont részeit,
mely legutóbb a Szent Imre Kollégiummal és számos más épülettel is gyarapodott.
Őseink a hitben és a tudásban
látták a megmaradást. Mi is ebben kell hogy lássuk kihívásokkal, gondokkal
terhes korunk nagy problémáinak a megoldását. Mert ma is vannak ilyenek: lassan
elfogy a közösségünk, elvándorolnak fiataljaink, évről-évre kevesebb gyerek
születik és egyre bizonytalanabb a megélhetés. Olyan gondok ezek, melyek talán
megoldhatatlannak tűnnek. Talán el is keserítik az embert. Ha a 85 éves, kissé
kopottas, de masszív falak beszélni tudnának, biztos vagyok benne, hogy ma sem
a feladásról mesélnének, hanem a másik útról. Arról a szilárd kősziklán lábat
megvető, magunkat Boldogasszonyunk oltalmába helyező, jövőt építő keskenyebb
útról.
A Marianum ugyanis Szűz Mária
iskolája. Égi édesanyánk, Boldogasszonyunk, Nagyasszonyunk kezébe helyeztük
magunkat és diákjainkat is, hogy istenfélő, becsületes, magyar keresztény
fiatalokat neveljünk felvidéki magyar közösségünk javára és Isten nagyobb dicsőségére!
„Íme, az Úrnak szolgálóleánya…” Híven és hivalkodás nélkül igyekszünk szolgálni
mi is a szlovákiai magyar keresztény családokat, mint ahogy a ma 85 éves épület
is véd minket a mindenfelé fújó szelektől, az esőtől, a fülledt melegtől és a dermesztő
hidegtől. S tudom, a mennyei királyságból mindenkor szelíd szeretettel óv
minket a Gonosz minden cselvetésétől Mennyei Édesanyánk is…
Tisztelt hölgyek és urak! Hamarosan
leleplezzük az iskolánk főbejárata feletti címerpajzson elhelyezett
domborművet, melyet Nagy János szobrászművész álmodott és alkotott meg, Troznai
István ötvösmester pedig bronzba öntött. Mielőtt azonban lehull a lepel, el
kell hogy meséljem, amit ezektől az általam rendkívül nagyra becsült
mesterektől tanultam. Úgy mesélték, hogy míg a bronz nincs beöntve és fémrudak
formájában várja, hogy alakot öltsön, csodás dologra képes. Ha végigsimítjuk,
hangot ad ki, ha úgy tetszik: énekel. Zenélni lehet vele. Ezt a tulajdonságát a
formába öntés után elveszíti, örökre elnémul.
Tisztelt vendégeink, s főleg:
kedves diákok! Próbáljuk ki az elmondottakat, csak egy kissé másképpen. A
leleplezés után tekintsük meg a domborművet, mely a Szűzanyát ábrázolja a
Kisjézussal. Figyeljük meg a legapróbb részletekig, raktározzuk el a
lelkünkben, s engedjük, hogy megszólaljon… Ha most ez valami miatt nem sikerül,
akkor holnap is, holnapután is — egész életünkben — nézzünk fel rájuk, egészen
addig, míg meg nem szólalnak bennünk és általunk…
(Elhangzott a Marianumban, 2014. szeptember 12-én)
 |
| A leleplezés pillanata főtisztelendő Kiss Róbert tiszteletbeli kanonok úrral, a nagyszombati érsekség magyar ajkú híveinek pasztorációjával megbízott püspöki helynökével |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése