Volt egyszer egy iskola...

A november 11-én megjelenő könyv címlapja

Részlet a bevezetőből:

Ki olvas manapság krónikát? Ki szereti lapozgatni az elsárgult, poros, moly– és egérrágta lapokat? Van még, akit megérintenek a szigorú, tömött sorokba rendezett, tollszárral írt betű–remekek, mik ízes, régies szófordulatokkal regélnek hajdani emberekről, sorsokról, harcokról? Tenni akaró, tudós papokról, erélyes tanárurakról, „szigorúan nyájas és nyájasan szigorú” tanítónőkről mesélnek, kiknek harcai, vágyai, vívódásai mára történelemmé dermedtek. Mégis élnek ők — bennünk, a tanítványok tanítványaiban.
Aki krónikát olvas, megismeri a múltat. A segítségével, talán megérti a jelent. Ha meghallja a múlt hangjait, megsejtheti a jövőt is... Ha valaki igazán kitartó, végül magára ismer, mert felismeri az ősök igazságát: „Az iskoláról jegyzőkönyv fog vezettetni, az érdemesek örök emlékűl beiratnak”. Csendesen, tisztán zengnek ezek a szavak az idők távolából. Szelíden súgják: élni kell és tenni a közösségért, gyermekeinkért, a szebb és boldogabb jövőért. Tanítani, taníttatni kell, s tűzbe, múltba, hagyományba mártott tollal írni az Élet könyvébe, örök emlékül az utánunk jövőknek...
A Krónika lapjaira írt „érdemesek”, nem csak az érdeklődő olvasók fürkésző tekintetétől, s termékeny képzeletétől elevenednek meg. Bár ők maguk ódon temetők horpadt sírjainak rögévé nemesültek, de szellemük, tanításuk és erkölcsük még ma is él: a késői utódokban, bennünk — a „gútai nemzetben”.
A kezdetekről nehéz biztosat állítani, az 1715 előtti időkről ugyanis nincs hitelt érdemlő feljegyzés a gútai iskolaügyről. Az ekkori „nagy tűzvész” mindent elemésztett, a gútai anyakönyvek is csak ettől az évtől maradtak meg. Bár Molitorisz Géza szerint „ebben a népes községben a legrégebb idők óta létezik iskola”, az első feljegyzések, melyek ezt a területet is érintik, csak 1754-ből származnak. 1780-ban már iskolamester tanít Gútán, télen 30, nyáron 60 gyereket. (Valószínűleg a mai is létező Mester utca elnevezése erre vezethető vissza)...

Részlet az epilógusból:

A Gútai Római Katolikus Leányiskola utolsó éveiről alig maradtak ránk írásos emlékek. Az iktatókönyv rövid, tényszerű bejegyzései azonban így is pontosan kirajzolják a világháború utolsó éveit. 1944. november 13-ig többé–kevésbé működik az iskola, talán csak az igazolatlanul mulasztó diákok száma nagyobb a szokásosnál. Ezt követően viszont felgyorsulnak az események. Mintha egy némafilm karcos, fekete–fehér kockái peregnének előttünk, mikor a bejegyzéseket olvassuk:
1944. november 25. – az iskola kórházzá alakítása, ahol a tanítónők az önkéntes ápolónők;
1945. február 5. – tisztviselők önkéntes eltávozása
1945. február 7. – a vallási és közoktatási tárca körébe tartozó alkalmazottaknak a Német Birodalom területére való ideiglenes áttelepülése; menekült tanítók és altisztek beosztása...
Ezek még a Királyi Tanfelügyelőség körlevelei voltak — és természetesen magyar nyelven íródtak. Mivel Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya és a szövetséges nagyhatalmak Moszkvában, 1945. január 20-án aláírták a fegyverszüneti egyezményt, mely az 1937. december 31-i határok visszaállítására és az 1938 után elfoglalt területek átadására kötelezte Magyarországot, az utolsó intézkedések már ennek ismeretében valósultak meg. Fő cél a károk enyhítése és a menekülés lehetőségeinek megteremtése volt. A Leányiskola tanítónői mégis Gútán maradtak. Tanítani, építeni, támaszt nyújtani, példát mutatni.
Az ezt követő események már az április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram szellemének megfelelően zajlottak. A komáromi tanfelügyelőség (ekkor Teleky Miklós az iskolafelügyelő), a 15/1945. számú, április 18-án kelt körlevelében az iskolák mielőbbi rendbehozatalát és a tanítás megszervezését és haladéktalan megkezdését adta feladatul. A tananyag szempontjából a következő irányelveket határozta meg: „A tanitás menetére nézve egyelőre részletes utasitást ne várjanak a tantestületek, hanem igyekezzenek a kartársak az általuk jól ismert hiányokat pótolni. Főképpen a reáltantárgyakban igyekezzenek intenziv munkát kifejteni s a gyermekek előképzettségében az alaphiányokat pótolni legalább annyira, hogy a továbbhaladásra nézve kiinduló alapot nyerjenek. Minden tanár és tanitótestület lelkiismeretére bizom azt, hogy mely tárgyakat és abból milyen tananyagrészt tart fontosnak. A szlovák nyelv tanitása heti 3 órában a II. elemi osztálytól kezdve felfelé kötelező. (...) Történelem, földrajz, vagy más humántárgyakban előforduló politikai vonatkozások elhagyandók. (...) A diáksapka, vagy egyenruha viselése beszüntetendő.”
Az iskola (utolsó) igazgatónőjének, Vöröss Jánosné Tánczos Júliának az április 27-én küldött válaszleveléből, jelentéséből kiderül, hogy a „leányiskola épületének rendbehozatalával egyelőre számitani nem lehet.” A tanítást a községi polgári iskola és a községi népiskola épületében szervezték meg, az áldatlan körülmények ellenére sikerrel. „Az 1944/45. tanévben a beirt tanulók száma a következő: I/a. oszt. 54 tanuló, I/b. oszt. 58 tanuló, II. oszt. 58 tanuló, III. oszt. 62 tanuló, IV. oszt. 67 tanuló, és VI. oszt. 47 tanuló.” Fontosnak tarja, hogy megjegyezze: „A gutai róm. kat. leány népiskola tanerői mind a helyükön vannak”...

A bevezető és az epilógus  között van maga a könyv, mely a gútai iskolaügy történetét tartalmazza 1730-tól 1950-ig... Megtekinthető benne a gútai iskolamesterre utaló legelső latin nyelvű hivatkozás, láthatóvá válnak a tanítás fejlesztéséért vívott harcok, elolvasható az 1920 utáni tanfelügyelői utasítás, melyben a cenzúrázás részletei vannak leírva; megtekinthető a csehszlovák himnusz hivatalos magyar szövege, valamint megtudható, miért ünnep november 7-e Gútán... Elolvasható az is, mit tanultak hajdanán az elemi iskolában, miket hajtogattak, horgoltak, milyen verseket és énekeket daloltak nagy- és dédszüleink. S mindez a könyv CD-mellékletén meg is hallgatható!

Mindez miért? Hogy "a gutai római katolikus népiskola tanerői" az őket megillető helyükre kerüljenek: a késői utódok emlékezetébe és szívébe!

Fontos közlemény: a könyv a gútai polgárok és Gúta Város Önkormányzata támogatásával készült. A kiadvány minden közreműködője a város iránti szeretetből, teljesen ingyenesen végezte gyűjtő, szerkesztő és alkotó munkáját, hogy mindannyian gazdagodjunk általa. A eladásából származó bevételek a Palkovich Viktor Társulat tevékenységére és a következő kiadvány megjelentetésére lesznek fordítva.

Égi patrónusunk ünnepén...

A MARIANUM épülete az 1930-as évek végén

 Főtisztelendő püspöki helynök úr, tisztelt hölgyek és urak, kedves vendégeink, drága Marianumosok!

Intézményünk, a MARIANUM Egyházi Iskolaközpont patrónusának, Nagyasszonyunknak, égi édesanyánknak ünnepén szeretettel köszöntöm Önöket. Ünnepelni jöttünk ma össze — és emlékezni. Olyan korok embereinek példájára tekinteni, akik felül tudtak emelkedni a kilátástalanságon és bizalommal tekintettek a történelem istenére.

Mekkora hit kellett őseinknek, hogy az 1920-ban felszabdalt hazából kizárva nem az összeomlást, az önfeladást választották, hanem az Istenbe vetett bizalmat, az összefogást, az építést. Ennek gyümölcse a Marianum Kisszeminárium és Internátus is, mely 1929-ben nyitotta meg kapuit. A maga nemében egyedülálló intézmény célja a magyar ajkú papok és a felvidéki keresztény értelmiség kinevelése volt. A régi iratokból, évkönyvekből és a visszaemlékezésekből kitűnik, hogy teljesítette amiért létrejött, a felvidéki magyarságnak a véréből való papot, tanítót és értelmiségit nevelt. Egyre többet és többet. Szükségessé vált az épületet bővítése, beépítették a tetőteret is, s ekkor, 1935-ben volt az, mikor elhelyezték rajta a keresztet és a feliratot is. Miért is? Talán az evangéliumi gondolatot követték: „Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van.” 1935-től maga az épület is hirdette azt az értékrendet, örömhírt és világosságot, amely hitünk szerint megtart és felemel egyént és közösséget egyaránt.

Aztán kitört a háború. Éhség és szegénység lett, az alagsorban sebkötözőt rendeztek be, harctéri szolgálatra hívták az igazgatót is, de a nevelés továbbra is zökkenőmentesen folyt. Néha csak fél liter tej és jegyért kapott kenyérdarab jutott, de a kereszt tövében becsülettel helytállt mindenki.

Aztán valami megváltozott. Kiáradt a pokol. Közeledett a front, s közben 1945. februárjában Szlovákia Kommunista pártja kassai munkaértekezletén egy bizonyos Gustáv Husák, a párt ügyvezető elnöke beszámolójában kifejti, hogy mivel a magyar lakosság 1938 őszén üdvözölte a visszacsatolást Magyarországhoz, ezért most bűnhődnie kell: „A magyaroknak tudomásul kell venniük, hogy semmiféle terület nem kerül vissza Magyarországhoz és ilyen kérdésről senkivel sem fogunk tárgyalni. A szlovák paraszt és munkás, akit a magyarok kiűztek erről a gazdag vidékről és századokon keresztül az északi vidékekre üldöztek, újból megkapja ezt az ősi szlovák területet…”

Néhány nappal később, a Szlovák Nemzeti Tanács Oktatási és Népművelési Megbízotti Hivatala kiad egy körlevelet „a tanulók beíratásáról és a nemzeti iskolák megszervezéséről a Magyarországtól visszacsatolt területen. A körlevél felszólítja a tanfelügyelőket, hogy a visszacsatolt területek összes iskolájában azonnal függesszék fel az oktatást, majd gondoskodjanak a tanulók új beíratásáról előbb a szlovák, ennek lezárása után pedig a magyar tanítási nyelvű iskolába. „Ez a beíratás a következő demokratikus elv alapján történjék: szlovák gyermekeket szlovák iskolába, magyar gyermeket magyar iskolába. A nemzetiség megállapításánál azonban a magyarosítás következtében nem csupán a gyermek nyelve a meghatározó. Sok szlovák származású gyermeket az iskola oly mértékben elmagyarosított, hogy részben vagy egyáltalán nem bírják a szlovák nyelvet. A szlovák népen elkövetett jogtalanságok helyrehozása érdekében ezeket a gyermekeket vissza kell téríteni a szlovák iskolába.”

A visszacsatolt területek pedagógusait át kell helyezni a járások szlovák lakosságú részébe, a magyar iskolák igazgatóivá pedig vagy „demokratikusan gondolkodó” magyar vagy a magyar nyelvet bíró szlovák nemzetiségű pedagógust kell kinevezni.

1945. március 30.-án a Vörös Hadsereg egységei elfoglalják Komáromot. Ekkor történt az is, hogy a Marianum építését is támogató politikusunk, Esterházy János gróf, a szlovákiai Magyar Párt elnöke a következő szavakkal utasítja vissza Lujza nővére előtt a számra felkínált menekülési lehetőséget az orosz csapatok elől: „Ami engem illet, én nem hagyom el az országot. (...) túlságosan mély gyökereim vannak szülőföldemben ahhoz, hogy el bírnám hagyni!” Vértanú politikusunk szavai ma is aktuálisak.

A következő hetek és hónapok tragikus eseményeit igazából még ma sem dolgoztuk fel, árnyként vetül a jelenre is: a kassai kormányprogram „a nemzet árulóit és a nép ellenségeit”, köztük a magyarokat és a németeket is, megfosztja választójogától, a magyar és német kisebbség egészét háborús bűnösnek nyilvánítja és megfosztja csehszlovák állampolgárságától, sokakat kiutasítanak az országból is. Nemzeti Földalapot hoznak létre, amely átveszi a németek és magyarok elkobzott földjeit, épületeit, vagyonát. Bezárták a cseh és a szlovák városokban az összes német és magyar iskolát, s ekkor szűnik meg a nagy hírű komáromi bencés gimnázium is.

1945. május 4.-én a nyitrai székhelyű nyugat-szlovákiai területi katonai parancsnokság arra utasítja a dél-szlovákiai járási nemzeti bizottságokat, hogy a magyarokat és németeket „vallási, politikai vagy faji hovatartozásra való tekintet nélkül kényszerítsék arra, hogy 24 órán belül hagyják el az ország területét. A kitelepítések, kitoloncolások, a reszlovakizáció és a munkatáborok időszaka volt ez. A Marianumban nevelkedő kispapokról az utolsó csoportkép 1946-ból maradt ránk. Valószínűleg ezt követően államosítják az épületet és minden berendezését, az óriási udvart, a kertet.

1950-ben kezdődik az ún. K-akció, vagyis a szerzetesrendek felszámolása: a népi milícia és a rendőrség egységei az éjszaka folyamán rátörnek a férfi rendházakra, s a szerzeteseket internálótáborokba deportálják, majd a rajtaütéseket május 3-4-én megismétlik. A két akció során Szlovákia 75 rendházából több mint ezer szerzetest hurcolnak el, többségüket Bacsfára, Podolinba és Garamszentbenedekre internálják.

A háborúnak, a szerzetespapok és nővérek internálásának és a kitelepítéseknek köszönhetően tanítóhiány keletkezett, ezért 1950. július 10.-én az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal 317 személy részvételével hathetes tanítóképző tanfolyamot indít Pozsonyban a tanítói érettségivel nem rendelkező munkás-és parasztszármazású ifjak részére, akik szeptembertől munkába is álltak, s nem egyszer igazgatói széket is kaptak.

Ugyanebben az évben a rendőrség és a népi milícia egységei az ún. R-akció keretében az apácákat hurcolják el, s gyűjtőtáborokba internálják.

1950. szeptember 1. mégis nevezetes dátum. Megnyílnak Szlovákiában az első magyar tannyelvű óvodák és iskolák. Ekkor nyitja meg kapuit Komáromban a magyar tannyelvű gimnázium is, melynek néhány pedagógusa és a gimnázium és az tanító- és óvónőképző távolabbról érkező diákjai is a Marianumban kapnak szállást.

A kort jellemzi az is, hogy abban az időben a CSEMADOK is legfontosabb feladataként a magyar burzsoá nacionalizmus elleni harcot jelöli meg: „Kérlelhetetlen harcot folytatunk a burzsoá nacionalista ideológia minden megnyilvánulása ellen a csehszlovákiai magyar dolgozók között. Nem engedjük meg, hogy a magyar burzsoá nacionalisták megbontsák hazánk magyar dolgozóinak a cseh, szlovák és Csehszlovákia többi nemzetiségeihez fűződő barátságát és népünk egységét.”

Ekkor, valószínűleg 1952-ben történt, hogy a Marianumban elszállásolt diákok egy csoportja lefűrészelte a keresztet, kidobta a szenteltvíztartókat, s leverte a bejárat fölötti címerpajzsról a feszületet is...

Van, akit elvakít a düh és a félelem, s van, aki megijed a világosságtól is. Ne rájuk emlékezzünk ma! Azok emlékét őrizzük, akik ezekben a sötét időkben is megőrizték az értelem és a hit lángocskáját, s tovább merték azt adni tanítványaiknak, gyermekeiknek. Emlékezzünk a nagy pedagógusokra, fogyatkozó nemzetünk tiszta szívű napszámosaira, akik a kereszt jele alatt egyenes gerinccel, tiszta jellemmel, alázattal és nagy tudással szolgálták Istent, hazát és a tudományt. Komárom és a Felvidék nagy hírű tanáregyéniségei ők, akik a tudományokon kívül emberségre, magyarságra, Isten szeretetére is tanítottak, tanítanak. Nevük ma is fogalom, életük követendő példa. Legyünk mi is olyanok, mint ők. Sokukat ismerhettük is. Itt éltek, s itt élnek köztünk ma is. Bartal Károly Tamás nyugalmazott jászóvári premontrei apát, Mons. Koller Gyula, a Remény c. újság alapító főszerkesztője vagy mindannyiunk Burian Laci bácsija, a deportált magyarokkal önként sorsközösséget vállaló atya az utolsók a Marianum Kisszeminárium növendékei közül, akik Isten szeretetét az életükkel közvetítik mindmáig. De említhetnénk az örökké szelíd Farnbauer tanár urat, az Oláh testvéreket, Imrét és Györgyöt, szeretett kollégánkat, s Oláhné Domonkos Ica nénit, akik a matematikáról és a magyarságról beszéltek, s közben hogy-hogy nem mégis Istenről szóltak... Sok derék ember tartotta fontosnak a szellem világosságát tovább adni, a mai napon ünnepelt Máriához hasonlóan igent mondani az isteni kegyelemre vállalva azt is, hogy az a kereszt fájdalmát is hordozhatja. Rájuk emlékezzünk ma!

Tanított itt, e falak között egy szigorú, elveihez és Istenhez a végsőkig ragaszkodó gimnáziumi tornatanár is. Nem akárki volt, a nevéhez fűződik a talajon ugrott nyújtott testű hátraszaltó világelsősége. Tizennégyszeres magyar válogatott. 1935-ben a Budapesten rendezett Főiskolai Világbajnokságon csapatban és gyűrűn világbajnok lett. Az 1936-os berlini olimpián a magyar tornaválogatottal hatodik helyezést ért el. Az 50-es évek elején többször megakadályozta, hogy lekerüljön a kereszt a Marianum tetejéről, s kikopjon a magyarság a diákok lelkéből. Akkoriban is ez hősi tett volt, ami miatt elüldözték Komáromból, meghurcolták őt és családját is. Végül mint egyszerű fizikai munkás került Szepsibe, ahol később nyugdíjazásáig a magyar tannyelvű gimnázium tanára volt. Emlékezzünk most Sarlós József tanár úrra is, kinek unokája a mai Marianum pedagógusainak sorát erősíti.

Kedves hölgyek és urak! Az emberben él a vágy, hogy ami elromlott, azt helyre kell állítni. A mai korszellem mégsem ezt diktálja. Ami elromlott, azt ki kell dobni, meg kell szabadulni tőle, kell venni egy másikat... – mondják. Én nem ebben hiszek. Az az én meggyőződésem, hogy vannak örök értékek, szikla szilárdságú elvek, biztos pontok ebben a csodálatos világban, melyekhez ragaszkodnunk kell. Ezeket a kincseket időről-időre balgán és vakon megtiporják, elpusztítják s valami csoda folytán azok mégis túlélnek mindent, fel-fel villannak a lét szürke porában és utat mutatnak, mert időtlenek mint az Út, biztosak mint az Igazság, s legyőzhetetlenek mint az Élet.

Mire a kereszt és a felirat? Sokunknak talán arra, hogy tudjuk, ott magasodik a fejünk felett még akkor is, ha nem látjuk, ha sötét van, ha viharos az ég vagy bánat fodrozza a lelkünket. Állandóan figyelmeztet arra, hogy mekkorát kell nőnünk az Isten felé, — bizony, éppen egy keresztnyit. S végül üzen az utcán haladónak is, hogy a hit és erkölcs 2000 éve változatlan példája bizony békésen meg tud férni a 21. századi tudással, elvárásokkal, célokkal. A díszlet változik csak, az ember nem.

Tisztelt hölgyek és urak! Végezetül köszönetet szeretnék még mondani Komárom város oktatási és kulturális bizottságának és önkormányzatának is, hogy anyagilag is támogatták a Marianum régi szimbólumainak helyreállítását és elhelyezését. Köszönet Madarász Ignácnak és Kürti Péternek, akik az eredeti stílus és méretek alapján időtálló fémbe foglalták a keresztet és a feliratot! Isten fizesse meg nekik áldozatos munkájukat!

Befejezésül engedjék meg, hogy felolvassam a Marianum egykori igazgatójának, Bárány Anzelm atyának a szavait 1935-ből, amelyek mintha a mai diákokhoz és talán a felnőttekhez is szólnának: „Kedves magyar Testvéreink! Benneteket a Gondviselés abba az intézetbe helyezett, amelyet nagy fáradozással és áldozatokkal építettek fel azok, akik a szlovákiai katolikus magyarság jövőjét szívükön hordozzák. Becsüljétek meg tehát azt az iskolát, amely a ti javatokat és jövőtöket — amely egyúttal a magyar jövő is — szolgálja. Javítsátok ki a becsúszott hibákat, őrizzétek meg az intézet jó szellemét és jó hírét, hogy a Marianum nevét nemcsak a szlovákiai, hanem az egész katolikus magyarság is szégyenkezés nélkül, sőt örömmel és szeretettel emlegethesse!”

Hölgyek és urak, kedves diákok! Javítsuk hát ki a becsúszott hibákat, s közös erővel építsük szüntelen testünk, szellemünk és lelkünk harmóniáját, s hitünk, magyarságunk és felvidéki magyar közösségünk szebb jövőjét, és Isten országát!

Boldogságos szűz anyánk, mennyei pártfogónk és patrónusunk segítsen minket ebbéli törekvésünkben!

(Elhangzott a komáromi MARIANUM Egyházi Iskolaközpont 2012. szeptember 12-i ünnepségén)

Mester utcai séta

A napokban a kezembe akadt nagyapám gyerekkori osztályképe. Majdnem bélyegnagyságú megsárgult kép, rajta nyolcvan elálló fülű, gömbölyű fejű, mezítlábas gyerek szépen sorokba rendezve, az első sor közepén pedig a tanító bácsi, akit nemes egyszerűséggel és nagy tisztelettel csak Mesternek neveztek. Meg is érdemelte a megbecsülést, hiszen igen tetemes létszámú osztályban tanított egyszerre több évfolyamot is. Nemcsak írni és olvasni, de bevezette őket a számok világába, a történelem eseményeibe, a mindennapi élet rejtelmeibe, a hit és erkölcs kérdéseibe, hogy fegyelmezett, dolgos, okos és tisztelettudó felnőttekké váljanak.  Csaknem száz éve így nézett ki egy elemi iskolai osztály szülővárosomban, Gútán és gondolom másutt is.
Aztán történt egy s más. Trianon. Világháború. Konfiskálás. Államosítás. Benesi dekrétumok. Kitelepítések. Betelepítés. Reszlovakizáció. Pártpolitika. Ötéves tervek. Szocialista internacionalizmus. Titkosrendőrség. A déli színmagyar községek mellett szlovák települések is kialakultak. Emeletes házak épültek. Új utcasorok nyíltak. Megváltozott a községek arculata. Még a nevük is. Maga a történelem is megváltozott. És talán az emberek is kissé. A nemzetből háborús bűnös, a nemzetiségből kisebbség lett a saját hazájában.
Ma a szlovákiai magyar pedagógusok munkaköre már nem csak abból áll, hogy a fiatalságot vezetgesse a tanítás, tanulás, nevelés és a példamutatás eszközeivel, hanem az is, hogy BEVEZESSE a magyar iskolába a magyar fiatalokat. A szlovák politika mai mesterei ugyanis mogyorófa pálcájukat sűrűn suhogtatva az ijedősebb nebulókat gyakran a saját iskoláikba terelgetik. Van, aki félelemből választ a gyermekének szlovák iskolát, más a könnyebb érvényesülés reményében, tudatlanságból vagy közönyből. Sok a vegyes házasság is.
Mi kell hozzá, hogy a demográfiai mutatók ellenére a nemzetiségi aránynak megfelelően megteljenek a felvidéki magyar iskolapadok? Apró gesztusok, személyes megkeresés, figyelemfelkeltés, beiratkozási program, ösztöndíjak, reklámok és sok-sok munka. Biztos vagyok benne, hogy az iskoláink nemcsak felveszik a versenyt a többségi nemzet oktatási intézményeivel, hanem többletet is adnak. Tudást, nagyobb lehetőségeket, öntudatot és szívet. Van azonban, amikor ez sem elég. Nagy falvakban is mind gyakoribb probléma a gyermekvállalási kedv lanyhulása. Ha nem születik gyerek, akkor a diáklétszám alapján támogatott iskola nem tudja fenntartani magát és idővel megszűnik. Akárcsak a szlovák iskolába járó fiatalok identitástudata. A szórványvidéken, a Nyitra-környéki magyar falvakban a legégetőbb a helyzet. Állhatatos küzdelmük ellenére is úgy tűnik, lassan feloldódnak a többségi nemzetben...

Változnak az idők. A mai osztálytermek tágasabbak, világosabbak, mint nagyapám hajdani oskolája.  A mai szlovákiai magyar iskolák tablói is nagyobbak, mint a hajdani megsárgult osztálykép. Szinte ragyognak az élénk színek, profi a kidolgozás, de valami mégis hiányzik róla. A gyerek. S talán a Mester is. A történelem ura, a magyarok Istene, akihez fohászkodunk nemzeti imánkban. Aki irányítja a lépteinket, aki reményt, segítő kezet és vigaszt nyújt, s időnként a legelesettebb közösséget is olyan sugárzó és lendületes vezetővel, kiemelkedő tehetségű, tiszta erkölcsű személyiséggel ajándékozza meg, mint például Esterházy János gróf volt.

A katedra jól látható hely. Fürkésző szemek lesik állandóan, hogyan állunk helyt viharos időkben, anyanyelvünket és kultúránkat támadó környezetben. Példát kell mutatnunk, s nemzetünk napszámosaként a Jóisten segítségével minden egyes gyerekért le kell hajolnunk. A magyar iskola ugyanis felvidéki közösségünk megmaradásának záloga. Isten segítsen minket ebbéli törekvéseinkben!

(Az Esterházy János Emlékünnepségen, 2010. március 7-én, Budapesten elhangzott beszédem  szerkesztett változata)

A "gútai nemzetről" - 1.

A gútai vaskereskedés megnyitása 1946-ban, a mai Híd utcában. (Železoobchod Gúta)

Kedves olvasóim! Hm. Inkább a klasszikus formát használom: nyájas olvasók! Engedjék meg, hogy a világháló végtelent nyaldosó virtuális hullámain útjára engedjek néhány ingatag papírhajót... Sokat közülük az első hullámocskák elsüllyesztenek, másokat a kósza szelek fognak elsóhajtani sötét és feneketlen mélységekbe, s boldog leszek, ha közülük csak néhány is célba ér. A címzett: minden gútai polgár. A gútai nemzet...

Merthogy Gútáról fogok írni. Néha megsárgult, molyrágta történeteket régmúlt emberekről, vágyakról, küzdelmekről, néha egészen modernek lesznek a sorsok, melyeket a világháló bizonytalan végtelenjére bízok. Nagy-nagy bizalommal. És reménnyel.

Kik lesznek a segítőim? (Mert, ugye, egyedül nem jó még papírcsákót sem készíteni!) Azok az emberek, akik magukat gútainak vallották, és úgy szerették a világnak ezt a cseppnyi helyét, hogy hazájuknak vallották még akkor is, mikor menniük kellett, vagy (ami néha még nehezebb is volt) maradni. Helytállni. Megmaradni.

Hűségre tanít egy-egy megfakult kép, meggörbült kereszt, anyák meséi, apák tekintete, népdalaink, a sortánc pezsgése, a csörgői göröngy súlyos bizonysága... S a cifra betűk is, melyek nyugalmat árasztó sorokba rendeződnek foszló leckefüzetekben, s elfeledett sorsokról mesélnek. Úgy mint ez is itt:

„Gúta magyar nagyközség. A Kis-Duna és a Vág összefolyásánál fekszik. Határa termékeny rónaság – így tanultuk az elemi iskola ódon falai között szülőfalumban. Sok minden történt Gútán az utóbbi évtizedekben. Világháború. Kitelepítések. Betelepítés. Árvíz pusztított. Emeletes házak épültek. Új utcasorok nyíltak. Megváltozott a község arculata. Még a neve is…”

(Gútai kis történetek és lakodalmi szokások – részlet Harmath Lajosné Vöröss Kornélia életrajzából)

Kezdődjön ezzel a történetek folyama. Induljon az első papírhajó. Szelíden rálehelek, s elindítom útjára. Vajon célba ér?