Szent Imre napi ünnepség a Marianumban

Az utóbbi napokban sokszor megkérdezték tőlem, mi történik majd november 4-én a Marianumban. Szobrot leplezünk le, lobogót áldunk meg és lesz egy harangunk is – válaszoltam. Csak ennyi? – kérdeztek vissza, s bizony én is megszeppentem kissé. Valóban csak ennyi az egész, hogy új tárgyakkal gazdagodunk Szent Imre ünnepén? Korántsem. Időbe tellett, míg ráeszméltem a megoldásra, a mai ünnep értelmére. Engedjék meg, hogy megosszam Önökkel.

Kezdjük a zászlóval. Óvatos becslések szerint is az 1800-as évek elején készült. Komáromban használták, valószínűleg fiatalok, hiszen Szent Imre és Gonzága Szent Alajos, a fiatalok védőszentjei tekintenek le róla, mint ahogy azokra a ifjakra is tekinthettek, akik hajdanán példaképre találtak bennük. Hősies hitük, erényes, bátor, megingathatatlan, Istennek ajánlott életük, életszentségük ugyanis mindenkor követésre méltó... Bizony, régen elsárgulhattak már azok a fényképek is, melyeken még hatalmas körmeneteken, búcsújárásokon tömegek álltak e zászló alá itt Komáromban. E hajdanvolt ifjak egykor, hasonlóan nehéz időkben e szentek példájába kapaszkodtak, pártfogásukat, égi segítségüket kérték, hogy megmaradjanak. Magyarnak, kereszténynek. A Marianum alapításának évében hirdettek először Szent Imre évet, ekkor írhatta Sík Sándor, a híres piarista, hogy Szent Istvántól tanultuk meg azt, hogy a magyarság annyi, mint kereszténység, Szent Imrétől pedig azt, hogy a kereszténység annyi, mint hősiesség. Hősies kitartás az erényekben. Ez a zászló is ezt hirdeti sok-sok év hányattatás után megújulva éppen itt, éppen most. Mindannyiunknak.

A harang sorsa is elgondolkoztató. Valószínűleg id. Walser Ferenc pesti műhelyében készült az 1860-as években. Ott, ahol a budapesti Szent István Bazilika és a budavári Mátyás-templom csodálatos harangóriásai készültek. Ezek kistestvére a mi harangunk. Ki tudja milyen módon élte túl a világháborúk alatt, hogy ágyút öntsenek belőle, s pincék és padlások rejtekén megbújva türelmesen várta a kort, mikor talán szabadon és csengve-bongva megszólalhat. Egy önzetlen támogató felajánlása révén mostantól ismét hirdetheti az idő múlását, az ünnep örömét, az ember halandóságát és Isten nagyságát. Mától ugyanis méltó helyre, kollégiumunk tornyába kerül.

Az alkotóművészetek talán legnehezebbike a szobrászat. A művésznek egy arcba, egy tekintetbe, a bronz örökös dermedtségébe kell belehelyezni a tanulságot, a mondanivalót, az esztétikumot, a megformálandó sorsot. Ha ez megtörtént, a mű önálló életet kezd élni. Így történt Lantos Györgyi és Máté István bronzba álmodott liliomos hercegével is. Egy nagy szívű, önzetlen mecénás, Lezsák Sándor úr elvitte a Kárpát-haza Szent Imrét tisztelő, s a róla elnevezett helységeibe, s ez a szobor is életre kelt. Az egyes helyeken megjeleníti a hősies erényt, a követendő erkölcsi példát, az eszményt, ami megtart és felemel mindnyájunkat, a községeket pedig a szobor azóta is összeköti egymással. Egy láthatatlan kötelékkel, amely nem evilágból való, s melyet felületesen, megszokásból, jobb híján csak szeretetnek szoktunk hívni. Hiszen nem öncélúan, önmagunknak élünk, hanem egymásért, határokon innen és túl — és hát mindnyájan az Úrnak élünk.

Ez a szobor a Marianumot, a Szent Imre Kollégiumot is belekapcsolta ebbe a láncba, melynek láncszemei végighúzódnak a Kárpát-medencén, Erdélytől Lengyelországig. Az elsőt 2005-ben Hegyközszentimrén állították fel, ahol Szent Imrét vadászbaleset érte, a többit pedig Soltszentimre, Imrehegy, Tiszaszentimre, Görgényszentimre, Nyárádszentimre, Csíkszentimre, Székelyudvarhely - Szentimrefalva, Pestszentimre, Mátraszentimre, Lysa Gora, Gelice, Lakitelek és végül Komárom kapta…

El kell hogy mondjam, hogy számunkra ez a szobor a becsület és a megtartott szó emlékműve is. 2007-ben a Marianum gimnazistái részt vettek a „Szent Imre élete és kora” című Kárpát-medencei történelmi versenyen, melyet a Lakiteleki Népfőiskola és a Keresztény Élet című újság szerkesztősége szervezett. A tanulók nyereménye egy lengyelországi kirándulás volt, melynek részeként eljutottak többek között a Lysa Gora-i szoborátadásra is. Ugyanebben az évben, mikor a kollégiumunk még javában épült – szeretetből, adományokból, apró felajánlásokból – Lezsák Sándor úr előadást tartott nálunk magyar szentjeink példájáról, s megemlítette, hogy ha a kollégium elkészül, mi is kaphatunk egy Szent Imre szobrot. S íme, kaptunk…

Tisztelt hölgyek és urak! Mi tehát a mai ünnepünk értelme? Talán az, hogy ha nem az emberi élet göröngyeibe kapaszkodunk, a pillanatok morzsalékaiba, hanem felemeljük a tekintetünket, akkor bizony feltárulhatnak az isteni távlatok, szándékok, és lassan kirajzolódhat a világot gondosan irányító rend. Értelmet nyer a szenvedés, a nélkülözés, az enyészettel való dacolás. Minden a helyére kerül. Vajon az imrés lobogót büszkén a magasba emelő, s azt később a padlás porába süllyesztő hajdani ifjú bízott-e a jobb idők eljövetelében? Vajon hitt-e abban valaki, hogy a Marianum erőszakos megszüntetése után ismét feltámad majd? Biztos vagyok benne. Bár negyvenöt év kellett hozzá. Ki hitte azt, hogy a gazdasági válság közepén kollégiumot lehet építeni imákból, adományokból, szeretetből, emberségből, önfeláldozásból, sovány fillérekből. Hitt benne vajon valaki? Persze. De hat év kellett ehhez is.

Vajon mennyi idő szükséges ahhoz, hogy a 24 évet velünk egy földön élő Szent Imre hercegünk hősies erényét, életszentségét megvalósíthassuk? Én hiszek benne, bízom benne, imádkozom érte, hogy éppen elegendő. Csak segítenünk kell egymásnak, vezetgetni a szentírási szűk úton is a másikat, s éles szemmel figyelni a jelekre, a téren és időn átnyúló finom üzenetekre, amelyek irányt mutatnak. Olyanokra, mint ezek itt. A történelmi lobogónk a múlttal, Szent Imre szobrunk másutt élő magyar testvéreinkkel, hamarosan újra megszólaló harangunk pedig jóságos Istenünkkel köti majd szorosabban össze a finom szálakat, melyek szövevénye maga az élet. A személyes lét és a közösség megmaradása...

Kívánom, hogy mai ünnepünk is magyar szentjeink, s főleg Árpád-házi Szent Imre hercegünk közbenjárásával és az ő példája által a hitet, a reményt és a tevékeny, szolgáló szeretetet táplálja bennünk. Szent István századokon át visszhangzó intelme pedig törvényként irányítsa az életünket, hogy erkölcsünkben megerősödjünk, őseink példájából erőt merítsünk, s megmaradjunk becsületben és boldogságban ezen a földön, „mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz”.

Köszönöm a figyelmet!

Egy barát emlékére

Tisztelt gyászoló család, főtisztelendő esperes úr, végtisztességet tévő hölgyek és urak!

Mikor este nekiláttam, hogy emlékeimet, gondolataimat rendbe szedjem, papírra vessem, bizony üres maradt az a bizonyos papír. Nem azért, mert elfelejtődtek közös élményeink Zsoltival, hanem mert olyan sok volt belőlük. Így utólag nem is lehet sorrendet tenni, hiszen minden közösen megélt pillanat, minden érzés, felismerés, benyomás a temető csendjében ugyanolyan fontossá válik. Ilyenkor látszik igazán és tisztán, mi az igazán fontos az életben. Nem a nagy események, a fergeteges ünneplések, hanem az aprócska, elveszettnek hitt pillanatok, amelyek mindegyike idővel értelmet nyer.

Először a gimnázium padjaiban találkoztunk. Erős, magas termetű, de békeszerető, nyugodt fiú volt. A gimnazista osztálytársak időnkénti torzsalkodásaiban sosem vett részt. Jelleme, látásmódja, magatartása, rendíthetetlen erkölcsössége korát megcáfoló módon hatott ránk. A rendszerváltás erkölcsi zavarában már fiatal fiúként is a polgári értékrendet képviselte. Fontos volt neki a család, a nemzet, a magyarsága. Néha türelmetlen értékítélete, kritikus gondolkodása nem engedte, hogy megalkuvó legyen. Ki volt Zsolti a gimnáziumban? Valaki, akinek erős kézfogása, nyílt tekintete és őszinte szavai voltak. Egy volt közülünk, az osztálytársunk, a barátunk volt…

A Konstantin Filozófus Egyetem kémia és biológia szakára azonnal felvették. Ez a szakpárosítás azoknak való, akik gyakran felteszik a kérdést: miért? S választ is várnak. Mindkét tudomány a természettel, a világ sokszínűségével, változásaival, az élettel, az élet miértjeivel foglalkozik. Nem volt szakbarbár, széles látókörű, Istent kereső, igazságra szomjazó ember volt. Bizony, néha előfordul, hogy éppen a legfontosabb kérdések maradnak megválaszolatlanok. A nagy tanítómester sokszor bizony hallgatag. Zsolti új utakat keresett, s bízom benne, hogy meglelte a végső választ és a belső békét is…

A nyitrai évek alatt ismertük meg egymást mélyebben. Együtt utaztunk, együtt laktunk és előadásokra, vizsgákra is együtt jártunk.

Az általunk „Kleknőcsnek” nevezett lakótelepi lakásunkhoz gyakran gyalogszerrel mentünk fel. A séta beszélgetéssel indult, amely az idő előrehaladtával egyre mélyült, s előfordult néha az is, hogy már félúton egy-egy magyar nóta dudorászásába kezdtünk. Szenvedélyesen szeretett énekelni, néptáncolni, jókat beszélgetni. Szívvel-lélekkel szerette a világot, a magyar kultúrát, a történelmet. Órákig képes volt gyakorolni egy-egy népitánc-motívumot a 11 és fél négyzetméteres lakótelepi lakás közepén, hogy másnap, a próbán minden tökéletes legyen. Alapos ember volt.

És a szíve is nagy volt. Jutott benne mindenkinek hely. Nem magának való tudós ember, hanem csupa nagybetűs pedagógus szeretett volna lenni. Tanítani, nevelni szeretett volna. Vágyott arra, hogy jobbá és szebbé tegye a világot maga körül még azon az áron is, hogy alulfizetett pedagógus, a nemzet napszámosa legyen. A sors iróniája, hogy nagy tudása, megszerzett doktorátusa ellenére ez csak egy rövid időre adatott meg neki…

Felkészületlenül sosem ment vizsgára. Sokszor eszembe jutnak a végtelennek tűnő percek, mikor a megmérettetésekre várva a jegyzeteinket bújtuk. Minden ajtónyitásra összerezzentünk, mert egy kis időhöz szerettünk volna még jutni, hogy átnézzük ezt vagy azt a tananyagot. Zsoltira jellemző volt, hogy az elsők között ment vizsgázni. Temperamentumosan felpattant, s visszanézve az ajtóból így szólt: Mit féltek? Felkészültünk, nem?

Kedves barátom! Nem készültünk fel! Vannak dolgok, aminek az eljövetelével bár számolunk, hiszen embernek születtünk, de alaposan felkészülni akkor sem tudunk. Én mégis úgy gondolom, hogy a mennyei tanítómester, aki ismer minket fogantatásunk percétől, meghallgat majd, rád mosolyog, s szerető gondoskodással magához fogad…

Tisztelt gyászoló család, kérem fogadják szívem őszinte szeretetét, együttérzését. Vigasztaljon bennünket keresztény hitünk fontos tétele: ez itt csak a test. A lélek él, mert halhatatlan.

 Nyugodj békében, Zsolti!

(Elhangzott 2011. szeptember 7-én, S. Zsolt temetésén)

Pecsenyesütögetéstől az önzetlen munkáig…

Biztos vagyok benne, hogy sokak fantáziáját megmozgatja, milyen is lehet egy városi bizottságban dolgozni. Ha maguk elé képzelik, akkor leginkább egy V.I.P. Klub és a tejjel-mézzel folyó Kánaán képe vegyül, előtérben az olimposzi görög istenek és istennők nemes arcélével… Jobb oldalt napfelkeltével, mely bevilágítja a nemes és nemzetes bizottsági urak és hölgyek csoportját, akik éppen teasüteményt majszolnak, kávét szürcsölnek és a város pénzének elosztásáról beszélnek szüntelen, – cinkosan összemosolyogva…

Micsoda tekintélyes emberek zárt közössége lehet ez, irigylésre méltó döntési helyzetben, akiknek beleszólásuk van a történésekbe, a folyamatokba, s mindez messze-messze a mindennapok valóságától, a gútai realitásoktól, a hétköznapi emberek feje fölött! Felelősség, ellenőrzés és a számonkérés legcsekélyebb esélye nélkül! A bizottsági tagok ott vannak, közel a tűzhöz, s miközben busásan megfizetik a semmittevésüket, sütögetik a maguk privát kis pecsenyéjét is! S közben nem változik semmi…

Kedves olvasóm, ugye rendkívül könnyű ezt elképzelni, s ha sokáig gondolkodik rajta az ember, talán elhinni is. A valóság azonban egészen más. Az alábbiakban ezt kísérlem meg bemutatni a gútai városi oktatási bizottság példáján keresztül.

Az egész folyamat a képviselő-testület első ülésén kezdődik, ahol a testület egyszerű többséggel megszavazza a képviselők közül a különböző bizottságok elnökeit. (A valóságban már előbb is zajlanak egyeztetések, ugyanis a polgármesternek nagy diplomáciával úgy kell irányítani a folyamatokat, jelöléseket, hogy a képviselő-testület pártösszetételét tükrözze a bizottsági elnökök párthovatartozása. Ez a mostani képviselő-testület esetében maradéktalanul megvalósult. A 9 bizottságból 5 MKP-s és 4 független elnök lett.) A testülettől a frissen kinevezett elnökök — köztük én is — feladatul kapták, hogy a következő testületi ülésre állítsák össze a bizottságokat, melyek 7–9 tagúak lehetnek.

A különböző bizottságok összeállítására nincs bevált recept. Általában a képviselők igényeit figyelembe szokták venni, hogy egy-egy bizottságba alanyi jogon bekerülhessenek. Melléjük olyan személyeket szoktak még felkérni, akik az adott területen segítséget tudnak nyújtani szaktudásuk vagy tapasztalatuk révén. Az elnök felelőssége, hogy működőképes, tudással, tapasztalattal, kreatív ötletekkel és valóságérzékkel megáldott olyan embereket válasszon ki, akik képesek és hajlandóak együtt dolgozni mindannyiunk javáért. E miatt az elnök kizárólagos joga, hogy a saját elképzelése, koncepciója alapján válogassa meg azokat, akikkel a legeredményesebben tud majd a későbbiekben együttműködni.

Az oktatásügy a város életében kiemelt szereppel rendelkező terület. Tartoznak ide jogalanyi- és jogalanyisággal nem rendelkező intézmények egyaránt. Óvodák, alapiskolák, napközik, iskolai konyhák és ebédkiosztó éttermek, sőt szabadidőközpont és művészeti alapiskola is. Ezek közvetlenül a város fenntartása alá tartoznak. Van két középiskola és egy egyházi fenntartású alapiskola is, amik viszont nem, vagy csak részben.

Összességében már ebből látható, hogy az itt dolgozó pedagógusok, nevelők, irodai-, gazdasági- és műszaki alkalmazottak, szakácsok stb. bérének biztosításán kívül számos ingatlan fenntartását, javítását is a városnak kell bebiztosítania, törvények által szabályozott mértékben és a városi költségvetés függvényében. Belátható, hogy sok száz diák, szülő, család életére hatással van a gútai iskolaügy.

Feladatunk még a (sokszor) teljesen különböző típusú, tanítási nyelvű és filozófiájú oktatási intézmények működésének harmonikussá tétele, összehangolása. Nem csak azt kell elérni, hogy ezek az intézmények működjenek, hanem azt is, hogy az innen kikerülő diákok büszkék legyenek iskolájukra. (Soha nem felejtem, hogy annak idején, mikor gimnáziumba kerültem, az egyik idősebb tanár az első óráján a gútaiakat kereste, „mert azok okosak…” Hogy micsoda büszkeség töltött el engem akkor, az elmondhatatlan…)

Az oktatásügy nemcsak az iskolákat jelenti, hanem a szabadidő eltöltését is (a sporttal és a kultúrával egyetemben)! Erőteljesen rányomja a bélyegét a városi élet egészére. Ha a község legsérülékenyebb, legfiatalabb, legbefolyásolhatóbb de mindamellett leginkább nevelhető korosztálya (a fiatalok) ÉRTELMES elfoglaltságot találnak, akkor nem fognak csavarogni, huligánkodni, sikerélményük lesz, erősödik az önbizalmuk, tartásuk, lokálpatriotizmusuk, s eredményesebben érvényesülhetnek a munkaerőpiacon is, ami végső soron Gútának a régióban elfoglalt pozíciójára is hatással van. (De szép mondat sikeredett!)

Az már csak hab a tortán, (és polgármesterünk bölcs előrelátásának következménye), hogy Gúta a központja a környék több települését is magába foglaló iskolakörzetnek.

Olyan embereket kellett tehát az iskolaügyi bizottságba választani, akik szakmabeliek, átlátják az adott iskola(típus) problémáit, meg tudják azt fogalmazni, s esetenként megoldási javaslattal is képesek előhozakodni. S mindezt úgy, hogy ne csak az adott intézmény, hanem egész Gúta érdekeit képviselje! Sokszor szükséges ugyanis prioritásokat meghatározni, sorrendet felállítani, hiszen az anyagi lehetőségek sajnos szűkösek…

A szakmaiságon kívül szempont volt, hogy lehetőség szerint ne intézmény vezetőket válasszak, hiszen ők a pozíciójukból adódóan elsősorban a saját intézményük érdekeit helyeznék előtérbe. Fontos volt az is, hogy a különböző iskolatípusok mindegyike képviselve legyen a bizottságban. A nézőpontok sokféleségét a fiatalok és idősek arányával és a politikai nézeteik figyelembe vételével is lehetett gazdagítani.

Az iskolaügyi bizottság összetétele végül így alakult:

Elnök: PaedDr. Madarász Róbert

Írnok: Bc. Morovič Anikó (őt a Városi Hivatal jelölte ki)

Tagok (először a hölgyek, majd az urak):

Rigó Magdolna (városi képviselő, pedagógus)

Mgr. Szabó Andrea (Corvin M. AI)

Mgr. Balázs Gabriella (II. Rákóczi F. AI)

Ing. Paraiová Monika (J. A. Komenský AI)

Mgr. Kandik Réka (Művészeti AI)

Magyarics Szépe Ildikó (Tündérkert Óvoda)

Mgr. Finta Zoltán (Városi Szabadidőközpont)

Mgr. Murányi György (városi képviselő, iskolaigazgató)

A különböző bizottságok tagjait a városi képviselő-testület 2. ülésén szavazták meg, az érdemi munka tehát csak ezután kezdődhet.

Sokan nem tudják, hogy a bizottságok csak tanácsadó szervek. Tanácsot adnak, véleményt vagy ajánlást fogalmaznak meg. Ezeket a Városi Tanács és a Városi Képviselő-testület is elutasíthatja, felülbírálhatja, ill. részlegesen vagy teljesen elfogadhatja.

A bizottsági tagok személye menet közben módosítható, főleg ha a kinevezett bizottsági tag a munkából nem veszi ki megfelelően a részét, vagy nem látogatja rendszeresen az üléseket. Mindezt havi 10 €-ért… 

Úgy gondolom, hogy nem irigylésre, inkább tiszteletre méltó azoknak a nemes szándéka és igyekezete, akik városunkat, közösségünket ilyen módon is szolgálják! Ezúton is tisztelettel megköszönöm az iskolaügyi bizottság tagjainak, hogy vállalták a közös munkát! Megtiszteltetés, hogy együtt dolgozhatunk majd!

Bevezető gyanánt...

Tisztelt olvasó!

A Mercurius Veridicus ex Hungaria volt az első magyarországi hírlap. 1705-ben jelent meg először, s a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc félhivatalos tájékoztatója volt a magyar függetlenségi háború eseményeiről a külföld felé. Kiadásának oka legfőképp az 1703-ban Bécsben alapított, Habsburg gondolatokat és álláspontot képviselő, közvélemény-formáló céllal létrehozott, kurucellenes „Wienerisches Diarium” hatásának ellensúlyozása volt…

A Mercurius Veridicus ex Gutta egy 306 évvel későbbi félhivatalos tájékoztató, – modern kifejezéssel: egy gútai városi képviselő (ez én vagyok) blognaplója.

Célom, hogy tájékoztassam választóimat, az érdeklődőket, a gútai polgárokat azokról az eseményekről, melyeknek az Önök jóvoltából 2010. december 20-án a részese lettem. Nem szeretnék a gútai képviselő-testület minden döntéséről, állásfoglalásáról hírt adni (erre vannak más források is, többek között a www.kolarovo.sk honlap). Inkább a saját gondolataimat szeretném megosztani egy-egy döntésem hátteréről, ill. az oktatásügyi bizottság – melynek elnöke lettem – munkájáról, tevékenységéről szolgáltatok majd információkat.

A félreértések elkerülése végett le szeretném írni is: nem vagyok független. A 2010. évi önkormányzati választásokig semmiféle pártnak nem voltam tagja soha. De több társadalmi szervezetben tevékenykedtem aktívan, remélve azt, hogy a szlovákiai magyar közösséget, elsősorban a fiatalokat a szülőföld szeretetére, hagyományaink tiszteletére, kultúránk ápolására segíthetem. Szándékosan kerültem a politizálást, pedagógusként inkább az egyetemes emberi és közösségi értékekre, a személyes példamutatásra helyeztem a hangsúlyt. A választások után kialakult értékválságban azonban már szükségessé vált a közvetlen politikai szerepvállalás is, ezért kapóra jött a gútai MKP részéről a felkérés az együttműködésre. Mivel úgy gondolom, hogy a jelenlegi politikai viszonyok között a szlovákiai magyarság hosszú távú érdekeit csak az MKP képviseli, ezért kértem felvételemet a pártba.

Úgy gondolom, hogy keresztény magyarként elsőrendű kötelesség az ősök tisztelete („Atyádat és anyádat tiszteld!”), s mivel a szülői felelősség és a gyermeki tisztelet egy tőről fakadnak, mindent meg kell tennünk azért, hogy gyermekeink is részesei lehessenek őseink örökségének, magyar anyanyelvünk, kultúránk, történelmünk, ősi földjeink gazdagságának. Naivitás azt gondolni, hogy a többségi nemzet önzetlenül lehetővé teszi és támogatja majd e törekvésünket, ha nem lesz nemzeti politikai pártunk, amely megfelelő érdekképviseletet biztosít helyi, regionális és országos szinten is. Ehhez szeretnék a tudásommal, tapasztalataimmal, kapcsolataimmal és munkámmal tevékenyen hozzájárulni akkor is, amikor „pártoskodni nem divat”, s politizálni is leginkább csak „függetlenként”, individuális politikai ambícióktól vezérelve szokás…

Nem hiszek a “független” politizálásban. Nem hiszek az individualista és pragmatikus megoldásokban sem. Egyedül nem lehet közösségi érdekeket képviselni, csak vállvetve, együtt dolgozva, a közösen kitűzött célok érdekében munkálkodva. Ezért is vagyok boldog, hogy Gútán egy professzionális, céltudatos, a városért tenni vágyó és tenni tudó képviselő-csapat állt össze.

Bizakodó vagyok. Vannak ötleteim, reményeim és álmaim is. Kérem, segítsenek nekünk, támogassanak minket, osszák meg vágyaikat, álmaikat, s BÍZZANAK BENNÜNK!

Pedagógusként megtanultam, hogy az eredményes tanulás előfeltétele a bizalom. Ha egy gyerek idegen nyelvet tanul, és az osztálytársai kezdeti bakijait harsányan kiröhögik és fitymálják, akkor az a gyerek soha nem fogja azt a nyelvet rendesen megtanulni... Mi, akik az Önök jóvoltából és bizalmából lettünk képviselővé, tudásunk, kapcsolataink és szabadidőnk nagy részét Gúta összes polgárának szolgálatába állítottuk. Mi is türelmet és bizalmat kérünk…

Ja, a végére:

Nem tagadom, furcsa című blogom (Mercurius Veridicus ex Gutta) létrehozásának egyik oka a személyemmel kapcsolatos félretájékoztatástól való félelem. A bonyolult, összetett problémáknak az internetes fórumokon oly népszerű, de veszélyes leegyszerűsítése. Nem tartom korrektnek az olyan “objektív tájékoztatást”, amely csak az egyik érintett fél álláspontját közli, a “meg nem nevezett hírforrást”, vagy a kibertérbe belökött “hiteles adatot”… Az ilyen híradás néha akaratlanul is védekező álláspontba kényszerít köztiszteletnek örvendő egyéneket. Akinek nincs mit veszítenie, vagy nincs más eszköze pozíciójának megtartására, annak nyilván ez az egyedül üdvözítő útja a politizálásnak.

Pedagógusként, de keresztény, magyar emberként is elfogadhatatlan a számomra minden olyan ítélet, sommás véleménynyilvánítás, mely egy adott egyén személye ellen irányul, még ha az néha indokoltnak is tűnhet. Támogatom viszont azt, ha valakit a tettei miatt kérdőre vonnak! A tettekért és a tettek következményeiért mindenki felelős. De emberi méltósága is mindenkinek van. A társadalom peremén élőknek, az egyszerű munkás embereknek, a nyugdíjasoknak, a gyerekeknek — s a demokratikusan, többségi akaratból megválasztott képviselőknek is.

“Termése alapján ítéld meg a fát!” – olvasható a Bibliában is. Én ebben hiszek. Mindenkiben van erő és lehetőség az építésre és a rombolásra is. Én a teremtő erőben hiszek, az alkotást pártolom, az építést, új dolgok létrehozását, s a régiek javítását többre tartom mindenféle destruktív vádaskodásnál, kerékkötő magatartásnál…

Mindez magánvélemény. De minden egyes szavát holnap is vállalom. Azért kezdem blogot írni, hogy munkám, tevékenységem nyomon követhető legyen, döntéseim pedig számon kérhetőek.

Szeretek gondolkozni. Szeretek együtt gondolkodni. Kérem, tartsanak velem, s osszák meg a véleményüket, ötleteiket, gondolataikat, hogy Gúta gazdagabb, befolyásosabb és élhetőbb város legyen!

Eszterházi Antal levele Rákóczinak

„Hogy Nagyságod méltóságához és édes hazámhoz való buzgó készségemet minden hasznossal s jóval megbizonyithassam, – vévén méltó consideratióban más, ezzel advicinált országoknak non absque fructu practikált dolgait, mellyek partim intuitu stratagematis bellici, partim vero de more regni et consolationem suorum regnicolarum, extraneorum vero incutiendum metum, külemb-külemb állapotokat kinyomtattatván, idegen országokban is exmittáltatják, – ezt pedig látván hazánknak semmi kárára, se pedig Nagyságod praejudiciumjára vergálni: in omnem fortunae eventim, pro primo egy-két exemplárt de rebus in Hungaria gestis imprimáltattam, mellyek közzül ime praesentibus includálván egyet, alázatossan megküldettem Nagyságodnak; kit is erga ruminationem ha méltóztatik kegyelmesen approbálni, approbálván confirmálni, – az mint el is várom ez iránt való kegyelmes resolutióját Nagyságodnak, – minden halogatás nélkül Lengyel-, úgy más országokba is, az hová Nagyságod méltóztatik disponálni, transmittálni fogom: ne láttassék mind igaznak lenni, az kit az idegen nemzet szokott promulgálni Novellákban. Azért jovallanám, Kegyelmes Uram, ha tovább is így bizonyos novellista subordináltatnék, az ki is pure et praecise csak ebben industriálván, mindeneket seriesben venne. Magam is, amennyire lehet, abban cooperálódom. Kegyelmes Uram, ha szintén mind igaznak nem comperiáltatik is, – azzal nem nagyot vétünk!"

(1705. április 14. Kassa. Eszterházi Antal levele Rákóczinak)