Szűz Mária Szent Neve ünnepén

85 éves a Marianum. Kopott, de vastag falai vannak. Erősek, állandónak tűnnek. Ha ezek a falak beszélni tudnának, sok érdekes dolgot megtudhatnánk tőlük. Ki tudja manapság elképzelni például azt a helyzetet, amelyben az első világháborút követő békediktátum után találta magát a felvidéki magyarság? A háború rettenetéből kibontakozó világban, ahol az emberi élet mulandóságával mindenki szembesült, hiszen nem volt család, amelyet nem ért háborús veszteség; ahol új országok, határok születtek, s amit állandónak hittek, minden átalakult, elpusztult...

Bizony, az ilyen világban minden korábban örök életűnek vélt érték felülvizsgálatra szorul. A viharos időkben két dolgot tehet az ember. Az egyik megöli a lelket, a másik megőrzi azt. Az egyik út könnyebb: a megadásé, a beletörődésé, a közönyé. Ha átadja magát a fájdalomnak, elveszíti tartását, méltóságát, életkedvét, és hagyja, hogy elsodorja az idő, akkor elveszett az ember, s elenyészik a közösség is. A mi őseink nem ezt az utat választották.

A régi komáromiak úgy tartották, — én legalábbis úgy hallottam a legendát —, hogy hajdanán Komárom helyén az Ős-Duna számtalan ága folyt. A mai Szent Rozália-templom alatt volt egy kőszirt, amelybe ütközve folyamatosan lerakta hordalékát a folyó, így alakult ki a Csallóköznek ez a csücske, s maga Komárom is. Ez máig a város legerősebb pontja. Ilyen biztos pontot kerestek az idegen országba szakadt magyarok is. Megvetették a lábukat a hit kőszikláján, jövőjüket Szűz Mária oltalmába ajánlották és építeni kezdték a jövőt – éppen Komáromban.

„Hogy a magyar ajkú ifjak a papi pályára előkészülhessenek s e célból már középiskolai tanulmányaik idejében papnevelő intézet falai között gondos felügyelet szárnyai alatt lehessenek, Komáromban a magyar ajkú s a papi pályára készülő ifjak számára kisszeminárium létesítésére határoztam el magamat.”, – írta 1922-ben Dr. Jantausch Pál apostoli kormányzó Dr. Majer Imre komáromi apátplébánosnak. Ekkor már megfogalmazódott a gondolat, hogy a kisebbségbe szakadt nemzetrészek megmaradásának kulcsa a magyar papságban rejlik. A gondolatot tett követte, s hat év alatt felépült a Marianum.

Ma, úgy gondolom, mégsem ezt ünnepeljük elsősorban. Azt a tényt inkább, hogy a felvidéki magyar katolikusok, papok, plébániák mindmáig példátlan összefogással és áldozatvállalással, önzetlenséggel építették fel közösen ezt az intézményt. Felajánlásokból, gyűjtésekből, kölcsönjegyekből, gőzmalom-részvényekből és sok-sok hitből és reményből gyúrták össze ezeket a falakat, mely befogadhatta az ország különböző részeiből összesereglett kispapokat.

Az intézmény 1929. szeptember 12-én, a névadó patróna, Szűz Mária neve napján nyitotta meg kapuit, s talán nem véletlen az sem, hogy a Marianum lakói éppen a Szent Rozália-templomba jártak rendszeresen szentmisékre…

Ha végigtekintünk a Marianum hőskorának dokumentumain, emlékein, élesen kirajzolódik előttünk egy vészterhes, ellentmondásos időszak, mely mégis rendkívüli embereket nevelt ki. Majer Imre, Gregorovics Lipót, Lestár István, Palkovich Viktor és még sokáig sorolhatnám azoknak a neveit, akiknek önzetlensége, fegyelme, találékonysága, kemény helytállása, keresztény magyarsága rányomta bélyegét az itt tanuló fiúkra. A későbbiekben a Marianum Kisszeminárium már kollégiumi feladatokat is ellátott, s ennek megfelelően alakult a célkitűzése is, melyet 1934-ben Dr. Lestár István így fogalmazott meg: „A katholikus magyar ifjúságnak maga Isten adott vezért, eszményt és pártfogót Szent Imre hercegben, ezt a hármas örökséget menti a mi magyar katholikus szeminárium–internátusunk, ezzel biztosítván legjobban a katholikus magyar nép számára a véréből való papot, tanítót és értelmiséget.”

Ezt a célját el is érte a Marianum: sok pap, és értelmiségi nőtt fel e falak közt, nevelődött hitéhez és nemzetéhez hűséges emberré. Elég csak a nemrég elhunyt Burian László atyára, vagy az utolsó két Marianumosra: Bartal Károly Tamás nyugalmazott jászói premontrei apátra, vagy éppen Koller Gyula pápai prelátus úrra gondolni.

A Marianum az 1994-es újraindításakor is dicső elődeink szándékát követte, s teszi ezt azóta is. A 20 évvel ezelőtt megnyílt egyházi alapiskola mellé később gimnázium és óvoda is került. Ezek lettek az első szlovákiai magyar egyházi iskolaközpont részeit, mely legutóbb a Szent Imre Kollégiummal és számos más épülettel is gyarapodott.

Őseink a hitben és a tudásban látták a megmaradást. Mi is ebben kell hogy lássuk kihívásokkal, gondokkal terhes korunk nagy problémáinak a megoldását. Mert ma is vannak ilyenek: lassan elfogy a közösségünk, elvándorolnak fiataljaink, évről-évre kevesebb gyerek születik és egyre bizonytalanabb a megélhetés. Olyan gondok ezek, melyek talán megoldhatatlannak tűnnek. Talán el is keserítik az embert. Ha a 85 éves, kissé kopottas, de masszív falak beszélni tudnának, biztos vagyok benne, hogy ma sem a feladásról mesélnének, hanem a másik útról. Arról a szilárd kősziklán lábat megvető, magunkat Boldogasszonyunk oltalmába helyező, jövőt építő keskenyebb útról.

A Marianum ugyanis Szűz Mária iskolája. Égi édesanyánk, Boldogasszonyunk, Nagyasszonyunk kezébe helyeztük magunkat és diákjainkat is, hogy istenfélő, becsületes, magyar keresztény fiatalokat neveljünk felvidéki magyar közösségünk javára és Isten nagyobb dicsőségére! „Íme, az Úrnak szolgálóleánya…” Híven és hivalkodás nélkül igyekszünk szolgálni mi is a szlovákiai magyar keresztény családokat, mint ahogy a ma 85 éves épület is véd minket a mindenfelé fújó szelektől, az esőtől, a fülledt melegtől és a dermesztő hidegtől. S tudom, a mennyei királyságból mindenkor szelíd szeretettel óv minket a Gonosz minden cselvetésétől Mennyei Édesanyánk is…

Tisztelt hölgyek és urak! Hamarosan leleplezzük az iskolánk főbejárata feletti címerpajzson elhelyezett domborművet, melyet Nagy János szobrászművész álmodott és alkotott meg, Troznai István ötvösmester pedig bronzba öntött. Mielőtt azonban lehull a lepel, el kell hogy meséljem, amit ezektől az általam rendkívül nagyra becsült mesterektől tanultam. Úgy mesélték, hogy míg a bronz nincs beöntve és fémrudak formájában várja, hogy alakot öltsön, csodás dologra képes. Ha végigsimítjuk, hangot ad ki, ha úgy tetszik: énekel. Zenélni lehet vele. Ezt a tulajdonságát a formába öntés után elveszíti, örökre elnémul.

Tisztelt vendégeink, s főleg: kedves diákok! Próbáljuk ki az elmondottakat, csak egy kissé másképpen. A leleplezés után tekintsük meg a domborművet, mely a Szűzanyát ábrázolja a Kisjézussal. Figyeljük meg a legapróbb részletekig, raktározzuk el a lelkünkben, s engedjük, hogy megszólaljon… Ha most ez valami miatt nem sikerül, akkor holnap is, holnapután is — egész életünkben — nézzünk fel rájuk, egészen addig, míg meg nem szólalnak bennünk és általunk…

(Elhangzott a Marianumban, 2014. szeptember 12-én) 

A leleplezés pillanata főtisztelendő Kiss Róbert tiszteletbeli kanonok úrral, a nagyszombati érsekség magyar ajkú híveinek pasztorációjával megbízott püspöki helynökével

 

Újra az iskolában

Ismét jubileumi évet ünneplünk, amely 85 éve is éppen itt kezdődött. Akkor állítólag nem zuhogott így az eső, de ugyanígy szeptember 2-án kezdődött a tanév. A Szent Rozália templom akkor is kopottas padjaiban az 1929/30-as tanévnyitó szentmiséjén hálát adtak a Teremtőnek az akkor közadakozásból felépült Marianum Fiúinternátus és Kisszeminárium új lakói és az intézményt létrehozó környékbeli atyák. Mindenki közös ügye volt ez, mert úgy hitték, templom és iskola együtt mentheti csak meg a felvidéki magyar kereszténységet és magyarságot. Sorsukat és jövőjüket az Úr kezébe tették le, s a tanév kezdetén valahogy úgy kérték a Szentlélek bőséges kiáradását – mint ahogy most mi is tettük.

47 évvel a régi Marianum erőszakos megszüntetése után – éppen 20 éve – ismét iskolások lepték el a Király püspök utcai régi épületet, s havonta egyszer – mindig az első pénteken – ezt a templomot is. Éppen ezt, ahol idősek és fiatalabbak egy szívvel imádkozták ki, hogy újraindulhasson Komáromban az egyházi iskola, égi édesanyánk védelme alatt. Sorsukat és jövőjüket az Úr kezébe tették le, s a tanév kezdetén ők is hozzánk hasonlóan kérték a Szentlélek eljövetelét.

Dupla jubileumot ünneplünk tehát idén. A MARIANUM létrejöttét és újjáalakulását is. Bár sok idő telt el azóta, a tanévkezdés mégis időtlen. A vakációról régen is hasonló lelkesedéssel érkezhettek az iskola falai közé a diákok, mint most ti teszitek. A színes, mozgalmas, élményekkel teli, pezsgően pihentető vakációval a szívekben fejest ugorva a tocsogó, esős, korán kelős hétköznapokba…

Vajon, mitől lesz más ez a tanév, mint az előzőek? Több lesz a szünidő, a buli, kevesebbet kell majd tanulni? Nem valószínű. Tanulni kell majd, érni kell, növekedni kell a tanév ideje alatt, erre való az iskola. Nevelkedni és növekedni Isten felé. Ez a természet rendje. Egy fűszálnak sem kell magyarázni, hogy a Nap felé nőjön. Tudja az magától is… Nektek sem kell bizonygatnom, kedves diákok, hogy tanulni, erősödni, okosodni kell. Edzeni az izmokat, az értemet, az akaratot és a szívet is. Kinek-kinek egyénisége és hajlama szerint, mint ahogy a klasszikus meséből tudjuk, mely a tölgy és a nád vitájáról szól. Egyszer ugyanis – ha hiszitek, ha nem – összevesztek azon, ki az erősebb:

„Én vagyok az!” – mondta a tölgy. „Erős gyökereimmel megkapaszkodom a földben, s dacolva állok ellent mindenféle szélnek, viharnak, cudar időnek. Én vagyok az erdő királya.”

„Nincs igazad” – szállt vitába vele a nád. „Bárhonnan is támadjon rám az orkán, üvöltve rohanjon is felém, nem talál rajtam fogást, mert elhajlok előle. Belesimulok a szélbe, s bárhogy erőlködjön, mégsem tud kitépni. Én vagyok az erősebb”.

Kinek volt igaza? Én ma sem tudom. Talán mindkettőnek. A példamutató kiállás, az elemekkel is szembeszálló, kérlelhetetlen hűség és a céltudatos, békés szelídség is elvezethet minket Isten országába. Kemény hitvallásra és csendes állhatatosságra egyaránt szükség van. Mi, tanárok sem akarunk titeket egy présbe rakni és azonos alakra formálni. Mindenki más és mindenki máshogy tökéletes, hiszen emberek vagyunk és keressük a boldogságot, a csak nekünk rendelt hivatást, amiért élnünk rendeltetett ezen a világon. Ebben a kalandban, egyéni hivatásotok felderítésében, a világ csodáinak megismerésében leszünk állhatatos, figyelő és buzdító társaitok.

Kedves diákok. Kezdődik az iskola. A szürke hétköznapok idején gondoljatok majd arra, hogy Jézus legnagyobb csodái, tanításai mennyire egyszerűek, megérthetőek, hétköznapiak voltak. Az ő jelenlétében a hétköznapi dolgokból is kisarjadt a szent. Az ő jelenlétében a hétköznapi dolgokból máig kisarjad a szent. Olyan lehetőségeket tár fel, amelyek a mindennapok szorításában szabadságot adnak. A legfontosabb dolgok az életben apró, szürke pillanatokból nőnek ki, mégsem szürkeséget, hanem színt visznek az életbe. Tűzzük ki hát közös célunknak az elkövetkező jubileumi tanévben, hogy megkeressük minden napban azt a csodát, melyet a Jó Isten ajándékozott nekünk. Nem kell hozzá más: csak szív és szeretet. Hogy megértsétek, elmesélek még egy idevágó történetet:

Egy öreg bölcs üldögélt a Budára vezető út szélén. Egy városba igyekvő idegen beszédbe is elegyedett vele:

– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.

– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.

– Komáromi vagyok.

– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.

– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.

– Nincs szerencséd! Budán sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg. A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Budán. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Komáromból jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.

– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.

– Nagy szerencséd van! Budán is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs. A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Kedves diákok! Ősi szokás szerint azért gyűltünk össze itt, a Szent Rozália templom falai között, hogy együtt kérjük a Szent Lelket, jöjjön el közénk, s legyen velünk az új iskolai évben is. Adja Isten, hogy a Marianum be tudja tölteni azt a szerepet, amire rendeltetett, hogy iskolája legyen mindenkinek, akik az isteni gondviselés útján haladva nem utasítják el a Szentlélek ajándékait. Kívánom, hogy nyitott szívvel, örömmel és kitartással keressétek a nektek rendelt hivatást, szüntelenül növekedve a tudásban, erőben és a szeretetben. Mert küldetésetek van, mint az állhatatos tölgynek, a hajlékony nádnak, vagy mint a felvidéki keresztény magyarnak...

Jöjj, tehát Szentlélek Istenünk, tölts el minket, add, hogy egyedül rád szomjazzunk, az igaz bölcsesség forrására, téged keressünk, a mennyei szeretet szerzőjét, a béke forrását, a gyengék felemelőjét és a hűségesek megtartóját. Amen.

(Ünnepi beszéd - részlet, mely elhangzott a MARIANUM Egyházi Iskolaközpont évnyitó ünnepi szentmiséjén, 2014. szeptember 2-án)