Mester utcai séta

A napokban a kezembe akadt nagyapám gyerekkori osztályképe. Majdnem bélyegnagyságú megsárgult kép, rajta nyolcvan elálló fülű, gömbölyű fejű, mezítlábas gyerek szépen sorokba rendezve, az első sor közepén pedig a tanító bácsi, akit nemes egyszerűséggel és nagy tisztelettel csak Mesternek neveztek. Meg is érdemelte a megbecsülést, hiszen igen tetemes létszámú osztályban tanított egyszerre több évfolyamot is. Nemcsak írni és olvasni, de bevezette őket a számok világába, a történelem eseményeibe, a mindennapi élet rejtelmeibe, a hit és erkölcs kérdéseibe, hogy fegyelmezett, dolgos, okos és tisztelettudó felnőttekké váljanak.  Csaknem száz éve így nézett ki egy elemi iskolai osztály szülővárosomban, Gútán és gondolom másutt is.
Aztán történt egy s más. Trianon. Világháború. Konfiskálás. Államosítás. Benesi dekrétumok. Kitelepítések. Betelepítés. Reszlovakizáció. Pártpolitika. Ötéves tervek. Szocialista internacionalizmus. Titkosrendőrség. A déli színmagyar községek mellett szlovák települések is kialakultak. Emeletes házak épültek. Új utcasorok nyíltak. Megváltozott a községek arculata. Még a nevük is. Maga a történelem is megváltozott. És talán az emberek is kissé. A nemzetből háborús bűnös, a nemzetiségből kisebbség lett a saját hazájában.
Ma a szlovákiai magyar pedagógusok munkaköre már nem csak abból áll, hogy a fiatalságot vezetgesse a tanítás, tanulás, nevelés és a példamutatás eszközeivel, hanem az is, hogy BEVEZESSE a magyar iskolába a magyar fiatalokat. A szlovák politika mai mesterei ugyanis mogyorófa pálcájukat sűrűn suhogtatva az ijedősebb nebulókat gyakran a saját iskoláikba terelgetik. Van, aki félelemből választ a gyermekének szlovák iskolát, más a könnyebb érvényesülés reményében, tudatlanságból vagy közönyből. Sok a vegyes házasság is.
Mi kell hozzá, hogy a demográfiai mutatók ellenére a nemzetiségi aránynak megfelelően megteljenek a felvidéki magyar iskolapadok? Apró gesztusok, személyes megkeresés, figyelemfelkeltés, beiratkozási program, ösztöndíjak, reklámok és sok-sok munka. Biztos vagyok benne, hogy az iskoláink nemcsak felveszik a versenyt a többségi nemzet oktatási intézményeivel, hanem többletet is adnak. Tudást, nagyobb lehetőségeket, öntudatot és szívet. Van azonban, amikor ez sem elég. Nagy falvakban is mind gyakoribb probléma a gyermekvállalási kedv lanyhulása. Ha nem születik gyerek, akkor a diáklétszám alapján támogatott iskola nem tudja fenntartani magát és idővel megszűnik. Akárcsak a szlovák iskolába járó fiatalok identitástudata. A szórványvidéken, a Nyitra-környéki magyar falvakban a legégetőbb a helyzet. Állhatatos küzdelmük ellenére is úgy tűnik, lassan feloldódnak a többségi nemzetben...

Változnak az idők. A mai osztálytermek tágasabbak, világosabbak, mint nagyapám hajdani oskolája.  A mai szlovákiai magyar iskolák tablói is nagyobbak, mint a hajdani megsárgult osztálykép. Szinte ragyognak az élénk színek, profi a kidolgozás, de valami mégis hiányzik róla. A gyerek. S talán a Mester is. A történelem ura, a magyarok Istene, akihez fohászkodunk nemzeti imánkban. Aki irányítja a lépteinket, aki reményt, segítő kezet és vigaszt nyújt, s időnként a legelesettebb közösséget is olyan sugárzó és lendületes vezetővel, kiemelkedő tehetségű, tiszta erkölcsű személyiséggel ajándékozza meg, mint például Esterházy János gróf volt.

A katedra jól látható hely. Fürkésző szemek lesik állandóan, hogyan állunk helyt viharos időkben, anyanyelvünket és kultúránkat támadó környezetben. Példát kell mutatnunk, s nemzetünk napszámosaként a Jóisten segítségével minden egyes gyerekért le kell hajolnunk. A magyar iskola ugyanis felvidéki közösségünk megmaradásának záloga. Isten segítsen minket ebbéli törekvéseinkben!

(Az Esterházy János Emlékünnepségen, 2010. március 7-én, Budapesten elhangzott beszédem  szerkesztett változata)

A "gútai nemzetről" - 1.

A gútai vaskereskedés megnyitása 1946-ban, a mai Híd utcában. (Železoobchod Gúta)

Kedves olvasóim! Hm. Inkább a klasszikus formát használom: nyájas olvasók! Engedjék meg, hogy a világháló végtelent nyaldosó virtuális hullámain útjára engedjek néhány ingatag papírhajót... Sokat közülük az első hullámocskák elsüllyesztenek, másokat a kósza szelek fognak elsóhajtani sötét és feneketlen mélységekbe, s boldog leszek, ha közülük csak néhány is célba ér. A címzett: minden gútai polgár. A gútai nemzet...

Merthogy Gútáról fogok írni. Néha megsárgult, molyrágta történeteket régmúlt emberekről, vágyakról, küzdelmekről, néha egészen modernek lesznek a sorsok, melyeket a világháló bizonytalan végtelenjére bízok. Nagy-nagy bizalommal. És reménnyel.

Kik lesznek a segítőim? (Mert, ugye, egyedül nem jó még papírcsákót sem készíteni!) Azok az emberek, akik magukat gútainak vallották, és úgy szerették a világnak ezt a cseppnyi helyét, hogy hazájuknak vallották még akkor is, mikor menniük kellett, vagy (ami néha még nehezebb is volt) maradni. Helytállni. Megmaradni.

Hűségre tanít egy-egy megfakult kép, meggörbült kereszt, anyák meséi, apák tekintete, népdalaink, a sortánc pezsgése, a csörgői göröngy súlyos bizonysága... S a cifra betűk is, melyek nyugalmat árasztó sorokba rendeződnek foszló leckefüzetekben, s elfeledett sorsokról mesélnek. Úgy mint ez is itt:

„Gúta magyar nagyközség. A Kis-Duna és a Vág összefolyásánál fekszik. Határa termékeny rónaság – így tanultuk az elemi iskola ódon falai között szülőfalumban. Sok minden történt Gútán az utóbbi évtizedekben. Világháború. Kitelepítések. Betelepítés. Árvíz pusztított. Emeletes házak épültek. Új utcasorok nyíltak. Megváltozott a község arculata. Még a neve is…”

(Gútai kis történetek és lakodalmi szokások – részlet Harmath Lajosné Vöröss Kornélia életrajzából)

Kezdődjön ezzel a történetek folyama. Induljon az első papírhajó. Szelíden rálehelek, s elindítom útjára. Vajon célba ér?