 |
| A MARIANUM épülete az 1930-as évek végén |
Főtisztelendő püspöki helynök úr, tisztelt hölgyek és
urak, kedves vendégeink, drága Marianumosok!
Intézményünk, a MARIANUM Egyházi Iskolaközpont
patrónusának, Nagyasszonyunknak, égi édesanyánknak ünnepén szeretettel
köszöntöm Önöket. Ünnepelni jöttünk ma össze — és emlékezni. Olyan korok
embereinek példájára tekinteni, akik felül tudtak emelkedni a kilátástalanságon
és bizalommal tekintettek a történelem istenére.
Mekkora hit kellett őseinknek, hogy az 1920-ban
felszabdalt hazából kizárva nem az összeomlást, az önfeladást választották,
hanem az Istenbe vetett bizalmat, az összefogást, az építést. Ennek gyümölcse a
Marianum Kisszeminárium és Internátus is, mely 1929-ben nyitotta meg kapuit. A
maga nemében egyedülálló intézmény célja a magyar ajkú papok és a felvidéki
keresztény értelmiség kinevelése volt. A régi iratokból, évkönyvekből és a
visszaemlékezésekből kitűnik, hogy teljesítette amiért létrejött, a felvidéki
magyarságnak a véréből való papot, tanítót és értelmiségit nevelt. Egyre többet
és többet. Szükségessé vált az épületet bővítése, beépítették a tetőteret is, s
ekkor, 1935-ben volt az, mikor elhelyezték rajta a keresztet és a feliratot is.
Miért is? Talán az evangéliumi gondolatot követték: „Lámpát sem azért
gyújtanak, hogy aztán véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson
mindenkinek, aki a házban van.” 1935-től maga az épület is hirdette azt az
értékrendet, örömhírt és világosságot, amely hitünk szerint megtart és felemel
egyént és közösséget egyaránt.
Aztán kitört a háború. Éhség és szegénység lett, az
alagsorban sebkötözőt rendeztek be, harctéri szolgálatra hívták az igazgatót
is, de a nevelés továbbra is zökkenőmentesen folyt. Néha csak fél liter tej és jegyért
kapott kenyérdarab jutott, de a kereszt tövében becsülettel helytállt mindenki.
Aztán valami megváltozott. Kiáradt a pokol. Közeledett a
front, s közben 1945. februárjában Szlovákia Kommunista pártja kassai
munkaértekezletén egy bizonyos Gustáv Husák, a párt ügyvezető elnöke
beszámolójában kifejti, hogy mivel a magyar lakosság 1938 őszén üdvözölte a
visszacsatolást Magyarországhoz, ezért most bűnhődnie kell: „A magyaroknak
tudomásul kell venniük, hogy semmiféle terület nem kerül vissza Magyarországhoz
és ilyen kérdésről senkivel sem fogunk tárgyalni. A szlovák paraszt és munkás,
akit a magyarok kiűztek erről a gazdag vidékről és századokon keresztül az
északi vidékekre üldöztek, újból megkapja ezt az ősi szlovák területet…”
Néhány nappal később, a Szlovák Nemzeti Tanács Oktatási
és Népművelési Megbízotti Hivatala kiad egy körlevelet „a tanulók beíratásáról
és a nemzeti iskolák megszervezéséről a Magyarországtól visszacsatolt
területen. A körlevél felszólítja a tanfelügyelőket, hogy a visszacsatolt területek
összes iskolájában azonnal függesszék fel az oktatást, majd gondoskodjanak a
tanulók új beíratásáról előbb a szlovák, ennek lezárása után pedig a magyar
tanítási nyelvű iskolába. „Ez a beíratás a következő demokratikus elv alapján
történjék: szlovák gyermekeket szlovák iskolába, magyar gyermeket magyar
iskolába. A nemzetiség megállapításánál azonban a magyarosítás következtében
nem csupán a gyermek nyelve a meghatározó. Sok szlovák származású gyermeket az
iskola oly mértékben elmagyarosított, hogy részben vagy egyáltalán nem bírják a
szlovák nyelvet. A szlovák népen elkövetett jogtalanságok helyrehozása
érdekében ezeket a gyermekeket vissza kell téríteni a szlovák iskolába.”
A visszacsatolt területek pedagógusait át kell helyezni a
járások szlovák lakosságú részébe, a magyar iskolák igazgatóivá pedig vagy
„demokratikusan gondolkodó” magyar vagy a magyar nyelvet bíró szlovák nemzetiségű
pedagógust kell kinevezni.
1945. március 30.-án a Vörös Hadsereg egységei
elfoglalják Komáromot. Ekkor történt az is, hogy a Marianum építését is
támogató politikusunk, Esterházy János gróf, a szlovákiai Magyar Párt elnöke a
következő szavakkal utasítja vissza Lujza nővére előtt a számra felkínált
menekülési lehetőséget az orosz csapatok elől: „Ami engem illet, én nem hagyom
el az országot. (...) túlságosan mély gyökereim vannak szülőföldemben ahhoz,
hogy el bírnám hagyni!” Vértanú politikusunk szavai ma is aktuálisak.
A következő hetek és hónapok tragikus eseményeit igazából
még ma sem dolgoztuk fel, árnyként vetül a jelenre is: a kassai kormányprogram
„a nemzet árulóit és a nép ellenségeit”, köztük a magyarokat és a németeket is,
megfosztja választójogától, a magyar és német kisebbség egészét háborús
bűnösnek nyilvánítja és megfosztja csehszlovák állampolgárságától, sokakat
kiutasítanak az országból is. Nemzeti Földalapot hoznak létre, amely átveszi a
németek és magyarok elkobzott földjeit, épületeit, vagyonát. Bezárták a cseh és
a szlovák városokban az összes német és magyar iskolát, s ekkor szűnik meg a
nagy hírű komáromi bencés gimnázium is.
1945. május 4.-én a
nyitrai székhelyű nyugat-szlovákiai területi katonai parancsnokság arra
utasítja a dél-szlovákiai járási nemzeti bizottságokat, hogy a magyarokat és
németeket „vallási, politikai vagy faji hovatartozásra való tekintet nélkül kényszerítsék
arra, hogy 24 órán belül hagyják el az ország területét. A kitelepítések,
kitoloncolások, a reszlovakizáció és a munkatáborok időszaka volt ez. A
Marianumban nevelkedő kispapokról az utolsó csoportkép 1946-ból maradt ránk.
Valószínűleg ezt követően államosítják az épületet és minden berendezését, az
óriási udvart, a kertet.
1950-ben kezdődik az ún. K-akció, vagyis a szerzetesrendek
felszámolása: a népi milícia és a rendőrség egységei az éjszaka folyamán
rátörnek a férfi rendházakra, s a szerzeteseket internálótáborokba deportálják,
majd a rajtaütéseket május 3-4-én megismétlik. A két akció során Szlovákia 75
rendházából több mint ezer szerzetest hurcolnak el, többségüket Bacsfára,
Podolinba és Garamszentbenedekre internálják.
A háborúnak, a szerzetespapok és nővérek internálásának
és a kitelepítéseknek köszönhetően tanítóhiány keletkezett, ezért 1950. július
10.-én az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal 317 személy részvételével hathetes
tanítóképző tanfolyamot indít Pozsonyban a tanítói érettségivel nem rendelkező
munkás-és parasztszármazású ifjak részére, akik szeptembertől munkába is
álltak, s nem egyszer igazgatói széket is kaptak.
Ugyanebben az évben a rendőrség és a népi milícia
egységei az ún. R-akció keretében az apácákat hurcolják el, s gyűjtőtáborokba
internálják.
1950. szeptember 1. mégis nevezetes dátum. Megnyílnak
Szlovákiában az első magyar tannyelvű óvodák és iskolák. Ekkor nyitja meg
kapuit Komáromban a magyar tannyelvű gimnázium is, melynek néhány pedagógusa és
a gimnázium és az tanító- és óvónőképző távolabbról érkező diákjai is a
Marianumban kapnak szállást.
A kort jellemzi az is, hogy abban az időben a CSEMADOK is
legfontosabb feladataként a magyar burzsoá nacionalizmus elleni harcot jelöli
meg: „Kérlelhetetlen harcot folytatunk a burzsoá nacionalista ideológia minden
megnyilvánulása ellen a csehszlovákiai magyar dolgozók között. Nem engedjük
meg, hogy a magyar burzsoá nacionalisták megbontsák hazánk magyar dolgozóinak a
cseh, szlovák és Csehszlovákia többi nemzetiségeihez fűződő barátságát és
népünk egységét.”
Ekkor, valószínűleg 1952-ben történt, hogy a Marianumban
elszállásolt diákok egy csoportja lefűrészelte a keresztet, kidobta a
szenteltvíztartókat, s leverte a bejárat fölötti címerpajzsról a feszületet
is...
Van, akit elvakít a düh és a félelem, s van, aki megijed
a világosságtól is. Ne rájuk emlékezzünk ma! Azok emlékét őrizzük, akik ezekben
a sötét időkben is megőrizték az értelem és a hit lángocskáját, s tovább merték
azt adni tanítványaiknak, gyermekeiknek. Emlékezzünk a nagy pedagógusokra,
fogyatkozó nemzetünk tiszta szívű napszámosaira, akik a kereszt jele alatt
egyenes gerinccel, tiszta jellemmel, alázattal és nagy tudással szolgálták
Istent, hazát és a tudományt. Komárom és a Felvidék nagy hírű tanáregyéniségei
ők, akik a tudományokon kívül emberségre, magyarságra, Isten szeretetére is
tanítottak, tanítanak. Nevük ma is fogalom, életük követendő példa. Legyünk mi
is olyanok, mint ők. Sokukat ismerhettük is. Itt éltek, s itt élnek köztünk ma
is. Bartal Károly Tamás nyugalmazott jászóvári premontrei apát, Mons. Koller
Gyula, a Remény c. újság alapító főszerkesztője vagy mindannyiunk Burian Laci
bácsija, a deportált magyarokkal önként sorsközösséget vállaló atya az utolsók
a Marianum Kisszeminárium növendékei közül, akik Isten szeretetét az életükkel
közvetítik mindmáig. De említhetnénk az örökké szelíd Farnbauer tanár urat, az
Oláh testvéreket, Imrét és Györgyöt, szeretett kollégánkat, s Oláhné Domonkos
Ica nénit, akik a matematikáról és a magyarságról beszéltek, s közben hogy-hogy
nem mégis Istenről szóltak... Sok derék ember tartotta fontosnak a szellem
világosságát tovább adni, a mai napon ünnepelt Máriához hasonlóan igent mondani
az isteni kegyelemre vállalva azt is, hogy az a kereszt fájdalmát is
hordozhatja. Rájuk emlékezzünk ma!
Tanított itt, e falak között egy szigorú, elveihez és
Istenhez a végsőkig ragaszkodó gimnáziumi tornatanár is. Nem akárki volt, a
nevéhez fűződik a talajon ugrott nyújtott testű hátraszaltó világelsősége.
Tizennégyszeres magyar válogatott. 1935-ben a Budapesten rendezett Főiskolai
Világbajnokságon csapatban és gyűrűn világbajnok lett. Az 1936-os berlini
olimpián a magyar tornaválogatottal hatodik helyezést ért el. Az 50-es évek
elején többször megakadályozta, hogy lekerüljön a kereszt a Marianum tetejéről,
s kikopjon a magyarság a diákok lelkéből. Akkoriban is ez hősi tett volt, ami
miatt elüldözték Komáromból, meghurcolták őt és családját is. Végül mint
egyszerű fizikai munkás került Szepsibe, ahol később nyugdíjazásáig a magyar
tannyelvű gimnázium tanára volt. Emlékezzünk most Sarlós József tanár úrra is,
kinek unokája a mai Marianum pedagógusainak sorát erősíti.
Kedves hölgyek és urak! Az emberben él a vágy, hogy ami
elromlott, azt helyre kell állítni. A mai korszellem mégsem ezt diktálja. Ami
elromlott, azt ki kell dobni, meg kell szabadulni tőle, kell venni egy
másikat... – mondják. Én nem ebben hiszek. Az az én meggyőződésem, hogy vannak
örök értékek, szikla szilárdságú elvek, biztos pontok ebben a csodálatos
világban, melyekhez ragaszkodnunk kell. Ezeket a kincseket időről-időre balgán
és vakon megtiporják, elpusztítják s valami csoda folytán azok mégis túlélnek
mindent, fel-fel villannak a lét szürke porában és utat mutatnak, mert
időtlenek mint az Út, biztosak mint az Igazság, s legyőzhetetlenek mint az
Élet.
Mire a kereszt és a felirat? Sokunknak talán arra, hogy
tudjuk, ott magasodik a fejünk felett még akkor is, ha nem látjuk, ha sötét
van, ha viharos az ég vagy bánat fodrozza a lelkünket. Állandóan figyelmeztet
arra, hogy mekkorát kell nőnünk az Isten felé, — bizony, éppen egy keresztnyit.
S végül üzen az utcán haladónak is, hogy a hit és erkölcs 2000 éve változatlan
példája bizony békésen meg tud férni a 21. századi tudással, elvárásokkal,
célokkal. A díszlet változik csak, az ember nem.
Tisztelt hölgyek és urak! Végezetül köszönetet szeretnék
még mondani Komárom város oktatási és kulturális bizottságának és
önkormányzatának is, hogy anyagilag is támogatták a Marianum régi
szimbólumainak helyreállítását és elhelyezését. Köszönet Madarász Ignácnak és
Kürti Péternek, akik az eredeti stílus és méretek alapján időtálló fémbe
foglalták a keresztet és a feliratot! Isten fizesse meg nekik áldozatos
munkájukat!
Befejezésül engedjék meg, hogy felolvassam a Marianum
egykori igazgatójának, Bárány Anzelm atyának a szavait 1935-ből, amelyek mintha
a mai diákokhoz és talán a felnőttekhez is szólnának: „Kedves magyar
Testvéreink! Benneteket a Gondviselés abba az intézetbe helyezett, amelyet nagy
fáradozással és áldozatokkal építettek fel azok, akik a szlovákiai katolikus
magyarság jövőjét szívükön hordozzák. Becsüljétek meg tehát azt az iskolát,
amely a ti javatokat és jövőtöket — amely egyúttal a magyar jövő is —
szolgálja. Javítsátok ki a becsúszott hibákat, őrizzétek meg az intézet jó
szellemét és jó hírét, hogy a Marianum nevét nemcsak a szlovákiai, hanem az
egész katolikus magyarság is szégyenkezés nélkül, sőt örömmel és szeretettel
emlegethesse!”
Hölgyek és urak, kedves diákok! Javítsuk hát ki a
becsúszott hibákat, s közös erővel építsük szüntelen testünk, szellemünk és
lelkünk harmóniáját, s hitünk, magyarságunk és felvidéki magyar közösségünk
szebb jövőjét, és Isten országát!
Boldogságos szűz anyánk, mennyei pártfogónk és
patrónusunk segítsen minket ebbéli törekvésünkben!
(Elhangzott a komáromi MARIANUM Egyházi Iskolaközpont 2012. szeptember 12-i ünnepségén)
