 |
| Az élet zenéje fecskékkel kottázva... |
Ül a dróton és engem néz. Apró fekete szemével csendesen vizslat, mintha
belém akarna látni, kifürkészni ki vagyok, milyen vagyok, ki lett belőlem. Egy
pillanatra mintha a tekintetünk is összefonódna – vagy csak úgy tűnik? – aztán
huss, tovaröppen. Cikázva siklik az ég kékjében, mintha a napsugarakkal
incselkedne: ki a gyorsabb… Aztán elsuhan a fejem mellett, s az ereszem alatti
fészekbe száll. Itthon van ő is!
Gyermekkorom madara ő. Emlékszem, nyaranta, mikor még nagyszüleimnél
töltöttem a vakáció lassan vánszorgó óráit (igen, akkoriban mintha lassabban
telt volna az idő), gyakran találkoztunk. Mikor a padlás izgalmas – és poros –
kincseinek felfedezésével végeztem, csatakosra futkostam magamat a környékbeli
fiúkkal, s a végtelennek tűnő kert összes bogarával és békájával személyesen is
mind megismerkedtem, egy vastagon megkent lekváros kenyérrel a kezemben
nagypapa mellé ültem a kerti padra. Ez volt általában az esti program. A
személyesen megélt kalandok után nagypapa – nem kevésbé kalandos – meséi következtek
a kerti padon. Egy alkalommal, mikor a kenyeret komótosan majszolva, a lábammal
harangozva üldögéltem – az emlékeimben egyre fényesedő – ősz hajú öreg mellett,
csaknem elszenderedtem. Azaz, csak majdnem. Ahogy fokozatosan megnyugodtam, a
világ úgy gyorsult fel körülöttem. Legyek táncoltak, méhek döngicséltek, még a
felettünk nyújtózó cseresznyefa levelei is ütemre bólogattak. A balzsamos,
estike illatú pörgő-forgó kozmoszban ilyenképpen elmerülve, szinte az
időtlenség szféráiból hallatszottak nagyapa szavai: „Nézd, ott repül Isten madárkája!”
Lehet, hogy csak illúzió volt, a szilvalekvár, vagy az esti fáradtság hatása,
de máig úgy emlékszem, hogy a repülő fecskére mutatva a bölcs öreg derűs
mosolya szinte feloldódott a lenyugvó napban...
Rég elmúlt az a nap. És elmúlt sok utána következő is. Nesztelenül, ahogy a
macska sétál, puhán, simán, mint egy álom, elteltek az évek. Ahogy
elnéptelenedett az öreg ház, eltűntek a fecskék is. Mintha az élet hírnökei
lennének, csak akkor jelentek meg ismét, mikor megszaporodott a családunk. Fel-felsíró
kislányunk magas á hangjára már az éhes fecskefiókák csivitelése kontrázott.
„Ej, logikátlan madarak ezek, nem értem őket” – bökött borospoharával feléjük
az egyik babalátogató vendég. „Az még csak rendjén volna, hogy ősszel, mikor
közeledik a zimankó, melegebb égtájak felé szállnak, de minek jönnek vissza?
Hiszen ott könnyebb a megélhetés, nincs ilyen cudar idő, s nem kellene a
pusztulást kockáztatva évről-évre irdatlan távolságokat berepülniük. Buta
madarak ezek!” Kortyint a borából, felsandít a fészekre, majd elpanaszolja,
hogy Angliába mentek a gyerekek. „Nem is jönnek azok már haza!” – sírja el
magát – „Könnyebb ott az élet!” A fecskepár pedig eközben az ég kékjében úszva
kapkodja a legyeket, a kínzó szúnyogokat és hangosan tátogó fiókáik sárga
torkába pakolják a fenséges csemegét – egymást váltogatva, fáradhatatlanul. Pár
hét múlva replecke következik. Először a fészektől a fal kiszögelléséig, majd a
diófáig és tovább. Ősszel együtt kelnek útra, s tavasszal együtt üdvözlik
reptükkel és vidám csiviteléssel a tavaszt…
Ismertem egykor egy öreg papot. Apró, madárcsontú, kis emberke volt.
Emlékeimben még ma is fekete papi ruhát visel, melyből szinte világít hófehér
haja, égszínkék szeme, szelíd mosolya. Sugárzott belőle a szeretet. Úgy
mondják, egykor elment munkaszolgálatra vitt hívei után, hogy azok magyarul
hallhassák az Örömhírt, atyáik nyelvén kaphassanak vigaszt, megnyugvást. Ez a
pap még érthette a világ Lelkét. Neki nem kellett magyarázni, miért nőnek a fák
tanítás nélkül is a Nap felé, miért nyújtózik a legeldugottabb hajtás is a fény
irányába, miért áll fel az, aki elesett – még ha a földön fekve kényelmesebb is.
Hitt a szeretet végső győzelmében. Megkérdezni tőle már nem tudom, de biztos
vagyok benne: ő értette, miért térnek vissza hűségesen minden tavasszal a
fecskék fészket rakni, fiókát nevelni…
Vallom én is: hirdetni kell a tavaszt! A leghidegebb tél után is van
rügyfakadás. De kellenek hírnökök, akik szájukba veszik az anyaföldet, élő
vizet csepegtetnek hozzá, s lankadatlanul, évről évre fészket építenek belőle a
jövőnek. Ha leverik a fészküket akkor is! Ha macska lesi éhesen őket, akkor is!
Táplálják, védik, repülni tanítják a pelyhedző fiókákat, magasan szárnyalni,
majd hűségben kitartva visszatérni, új fészket rakni – és élni, élni, élni!
Apró, kicsi madárka. Ül a dróton és engem néz. Mintha hírt akarna közölni,
a drótban száguldó milliónyi jelet nekem akarná továbbítani. Ki hívott, mit
akar? Szólalj meg, kis madár! Apró fekete szemével csendesen vizslat, mintha
belém akarna látni, kifürkészni ki vagyok, milyen vagyok, ki lett belőlem. Egy
pillanatra mintha a tekintetünk is összefonódna – vagy csak úgy tűnik? – aztán
huss, tovaröppen. Cikázva siklik az ég kékjében, mintha a napsugarakkal
incselkedne: ki a gyorsabb… Aztán elsuhan a fejem mellett, s az ereszem alatti
fészekbe száll. Itthon van ő is!
Évkönyvet írok. Fecskékről, fiókákról, szárnypróbálgatásokról,
szárnyalásokról. Aki hallja, értse: a leghidegebb tél sem tart örökké, mindig
kitavaszodik!
(Bevezető a Marianum 2013/2014. évi évkönyvéhez)
