Az utóbbi napokban sokszor megkérdezték tőlem, mi történik majd november
4-én a Marianumban. Szobrot leplezünk le, lobogót áldunk meg és lesz egy
harangunk is – válaszoltam. Csak ennyi? – kérdeztek vissza, s bizony én is
megszeppentem kissé. Valóban csak ennyi az egész, hogy új tárgyakkal
gazdagodunk Szent Imre ünnepén? Korántsem. Időbe tellett, míg ráeszméltem a
megoldásra, a mai ünnep értelmére. Engedjék meg, hogy megosszam Önökkel.
Kezdjük a zászlóval. Óvatos becslések szerint is az 1800-as évek elején
készült. Komáromban használták, valószínűleg fiatalok, hiszen Szent Imre és Gonzága
Szent Alajos, a fiatalok védőszentjei tekintenek le róla, mint ahogy azokra a ifjakra
is tekinthettek, akik hajdanán példaképre találtak bennük. Hősies hitük,
erényes, bátor, megingathatatlan, Istennek ajánlott életük, életszentségük ugyanis
mindenkor követésre méltó... Bizony, régen elsárgulhattak már azok a fényképek
is, melyeken még hatalmas körmeneteken, búcsújárásokon tömegek álltak e zászló
alá itt Komáromban. E hajdanvolt ifjak egykor, hasonlóan nehéz időkben e
szentek példájába kapaszkodtak, pártfogásukat, égi segítségüket kérték, hogy
megmaradjanak. Magyarnak, kereszténynek. A Marianum alapításának évében
hirdettek először Szent Imre évet, ekkor írhatta Sík Sándor, a híres piarista,
hogy Szent Istvántól tanultuk meg azt, hogy a magyarság annyi, mint
kereszténység, Szent Imrétől pedig azt, hogy a kereszténység annyi, mint
hősiesség. Hősies kitartás az erényekben. Ez a zászló is ezt hirdeti sok-sok év
hányattatás után megújulva éppen itt, éppen most. Mindannyiunknak.
A harang sorsa is elgondolkoztató. Valószínűleg id. Walser Ferenc pesti
műhelyében készült az 1860-as években. Ott, ahol a budapesti Szent István
Bazilika és a budavári Mátyás-templom csodálatos harangóriásai készültek. Ezek
kistestvére a mi harangunk. Ki tudja milyen módon élte túl a világháborúk
alatt, hogy ágyút öntsenek belőle, s pincék és padlások rejtekén megbújva türelmesen
várta a kort, mikor talán szabadon és csengve-bongva megszólalhat. Egy önzetlen
támogató felajánlása révén mostantól ismét hirdetheti az idő múlását, az ünnep
örömét, az ember halandóságát és Isten nagyságát. Mától ugyanis méltó helyre,
kollégiumunk tornyába kerül.
Az alkotóművészetek talán legnehezebbike a szobrászat. A művésznek egy
arcba, egy tekintetbe, a bronz örökös dermedtségébe kell belehelyezni a
tanulságot, a mondanivalót, az esztétikumot, a megformálandó sorsot. Ha ez
megtörtént, a mű önálló életet kezd élni. Így történt Lantos Györgyi és Máté
István bronzba álmodott liliomos hercegével is. Egy nagy szívű, önzetlen
mecénás, Lezsák Sándor úr elvitte a Kárpát-haza Szent Imrét tisztelő, s a róla
elnevezett helységeibe, s ez a szobor is életre kelt. Az egyes helyeken
megjeleníti a hősies erényt, a követendő erkölcsi példát, az eszményt, ami
megtart és felemel mindnyájunkat, a községeket pedig a szobor azóta is összeköti
egymással. Egy láthatatlan kötelékkel, amely nem evilágból való, s melyet
felületesen, megszokásból, jobb híján csak szeretetnek szoktunk hívni. Hiszen
nem öncélúan, önmagunknak élünk, hanem egymásért, határokon innen és túl — és hát
mindnyájan az Úrnak élünk.
Ez a szobor a Marianumot, a Szent Imre Kollégiumot is belekapcsolta ebbe a
láncba, melynek láncszemei végighúzódnak a Kárpát-medencén, Erdélytől
Lengyelországig. Az elsőt 2005-ben Hegyközszentimrén állították fel, ahol Szent
Imrét vadászbaleset érte, a többit pedig Soltszentimre, Imrehegy,
Tiszaszentimre, Görgényszentimre, Nyárádszentimre, Csíkszentimre, Székelyudvarhely
- Szentimrefalva, Pestszentimre, Mátraszentimre, Lysa Gora, Gelice, Lakitelek
és végül Komárom kapta…
El kell hogy mondjam, hogy számunkra ez a szobor a becsület és a megtartott
szó emlékműve is. 2007-ben a Marianum gimnazistái részt vettek a „Szent Imre
élete és kora” című Kárpát-medencei történelmi versenyen, melyet a Lakiteleki
Népfőiskola és a Keresztény Élet című újság szerkesztősége szervezett. A
tanulók nyereménye egy lengyelországi kirándulás volt, melynek részeként
eljutottak többek között a Lysa Gora-i szoborátadásra is. Ugyanebben az évben, mikor
a kollégiumunk még javában épült – szeretetből, adományokból, apró
felajánlásokból – Lezsák Sándor úr előadást tartott nálunk magyar szentjeink
példájáról, s megemlítette, hogy ha a kollégium elkészül, mi is kaphatunk egy
Szent Imre szobrot. S íme, kaptunk…
Tisztelt hölgyek és urak! Mi tehát a mai ünnepünk értelme? Talán az, hogy
ha nem az emberi élet göröngyeibe kapaszkodunk, a pillanatok morzsalékaiba, hanem
felemeljük a tekintetünket, akkor bizony feltárulhatnak az isteni távlatok,
szándékok, és lassan kirajzolódhat a világot gondosan irányító rend. Értelmet
nyer a szenvedés, a nélkülözés, az enyészettel való dacolás. Minden a helyére
kerül. Vajon az imrés lobogót büszkén a magasba emelő, s azt később a padlás
porába süllyesztő hajdani ifjú bízott-e a jobb idők eljövetelében? Vajon hitt-e
abban valaki, hogy a Marianum erőszakos megszüntetése után ismét feltámad majd?
Biztos vagyok benne. Bár negyvenöt év kellett hozzá. Ki hitte azt, hogy a gazdasági
válság közepén kollégiumot lehet építeni imákból, adományokból, szeretetből,
emberségből, önfeláldozásból, sovány fillérekből. Hitt benne vajon valaki? Persze.
De hat év kellett ehhez is.
Vajon mennyi idő szükséges ahhoz, hogy a 24 évet velünk egy földön élő
Szent Imre hercegünk hősies erényét, életszentségét megvalósíthassuk? Én hiszek
benne, bízom benne, imádkozom érte, hogy éppen elegendő. Csak segítenünk kell
egymásnak, vezetgetni a szentírási szűk úton is a másikat, s éles szemmel
figyelni a jelekre, a téren és időn átnyúló finom üzenetekre, amelyek irányt
mutatnak. Olyanokra, mint ezek itt. A történelmi lobogónk a múlttal, Szent Imre
szobrunk másutt élő magyar testvéreinkkel, hamarosan újra megszólaló harangunk
pedig jóságos Istenünkkel köti majd szorosabban össze a finom szálakat, melyek
szövevénye maga az élet. A személyes lét és a közösség megmaradása...
Kívánom, hogy mai ünnepünk is magyar szentjeink, s főleg Árpád-házi Szent
Imre hercegünk közbenjárásával és az ő példája által a hitet, a reményt és a
tevékeny, szolgáló szeretetet táplálja bennünk. Szent István századokon át
visszhangzó intelme pedig törvényként irányítsa az életünket, hogy
erkölcsünkben megerősödjünk, őseink példájából erőt merítsünk, s megmaradjunk
becsületben és boldogságban ezen a földön, „mert a szeretet gyakorlása vezet el
a legfőbb boldogsághoz”.
Köszönöm
a figyelmet!
