Tisztelt gyászoló család, főtisztelendő
esperes úr, végtisztességet tévő hölgyek és urak!
Mikor este nekiláttam, hogy
emlékeimet, gondolataimat rendbe szedjem, papírra vessem, bizony üres maradt az
a bizonyos papír. Nem azért, mert elfelejtődtek közös élményeink Zsoltival,
hanem mert olyan sok volt belőlük. Így utólag nem is lehet sorrendet tenni,
hiszen minden közösen megélt pillanat, minden érzés, felismerés, benyomás a
temető csendjében ugyanolyan fontossá válik. Ilyenkor látszik igazán és
tisztán, mi az igazán fontos az életben. Nem a nagy események, a fergeteges
ünneplések, hanem az aprócska, elveszettnek hitt pillanatok, amelyek mindegyike
idővel értelmet nyer.
Először a gimnázium padjaiban
találkoztunk. Erős, magas termetű, de békeszerető, nyugodt fiú volt. A
gimnazista osztálytársak időnkénti torzsalkodásaiban sosem vett részt. Jelleme,
látásmódja, magatartása, rendíthetetlen erkölcsössége korát megcáfoló módon hatott
ránk. A rendszerváltás erkölcsi zavarában már fiatal fiúként is a polgári
értékrendet képviselte. Fontos volt neki a család, a nemzet, a magyarsága. Néha
türelmetlen értékítélete, kritikus gondolkodása nem engedte, hogy megalkuvó
legyen. Ki volt Zsolti a gimnáziumban? Valaki, akinek erős kézfogása, nyílt
tekintete és őszinte szavai voltak. Egy volt közülünk, az osztálytársunk, a
barátunk volt…
A Konstantin Filozófus Egyetem
kémia és biológia szakára azonnal felvették. Ez a szakpárosítás azoknak való,
akik gyakran felteszik a kérdést: miért? S választ is várnak. Mindkét tudomány
a természettel, a világ sokszínűségével, változásaival, az élettel, az élet
miértjeivel foglalkozik. Nem volt szakbarbár, széles látókörű, Istent kereső,
igazságra szomjazó ember volt. Bizony, néha előfordul, hogy éppen a
legfontosabb kérdések maradnak megválaszolatlanok. A nagy tanítómester sokszor
bizony hallgatag. Zsolti új utakat keresett, s bízom benne, hogy meglelte a végső
választ és a belső békét is…
A nyitrai évek alatt ismertük meg egymást
mélyebben. Együtt utaztunk, együtt laktunk és előadásokra, vizsgákra is együtt
jártunk.
Az általunk „Kleknőcsnek” nevezett
lakótelepi lakásunkhoz gyakran gyalogszerrel mentünk fel. A séta beszélgetéssel
indult, amely az idő előrehaladtával egyre mélyült, s előfordult néha az is,
hogy már félúton egy-egy magyar nóta dudorászásába kezdtünk. Szenvedélyesen szeretett
énekelni, néptáncolni, jókat beszélgetni. Szívvel-lélekkel szerette a világot,
a magyar kultúrát, a történelmet. Órákig képes volt gyakorolni egy-egy
népitánc-motívumot a 11 és fél négyzetméteres lakótelepi lakás közepén, hogy
másnap, a próbán minden tökéletes legyen. Alapos ember volt.
És a szíve is nagy volt. Jutott
benne mindenkinek hely. Nem magának való tudós ember, hanem csupa nagybetűs pedagógus
szeretett volna lenni. Tanítani, nevelni szeretett volna. Vágyott arra, hogy
jobbá és szebbé tegye a világot maga körül még azon az áron is, hogy
alulfizetett pedagógus, a nemzet napszámosa legyen. A sors iróniája, hogy nagy
tudása, megszerzett doktorátusa ellenére ez csak egy rövid időre adatott meg
neki…
Felkészületlenül sosem ment
vizsgára. Sokszor eszembe jutnak a végtelennek tűnő percek, mikor a
megmérettetésekre várva a jegyzeteinket bújtuk. Minden ajtónyitásra
összerezzentünk, mert egy kis időhöz szerettünk volna még jutni, hogy átnézzük
ezt vagy azt a tananyagot. Zsoltira jellemző volt, hogy az elsők között ment
vizsgázni. Temperamentumosan felpattant, s visszanézve az ajtóból így szólt:
Mit féltek? Felkészültünk, nem?
Kedves barátom! Nem készültünk
fel! Vannak dolgok, aminek az eljövetelével bár számolunk, hiszen embernek
születtünk, de alaposan felkészülni akkor sem tudunk. Én mégis úgy gondolom,
hogy a mennyei tanítómester, aki ismer minket fogantatásunk percétől,
meghallgat majd, rád mosolyog, s szerető gondoskodással magához fogad…
Tisztelt gyászoló család, kérem
fogadják szívem őszinte szeretetét, együttérzését. Vigasztaljon bennünket
keresztény hitünk fontos tétele: ez itt csak a test. A lélek él, mert
halhatatlan.
Nyugodj békében, Zsolti!
(Elhangzott 2011. szeptember 7-én,
S. Zsolt temetésén)
